Felhívott. Kedden. Hogy együttérzését kinyilvánítsa. Nem volt erőm hozzá, odaadtam B-nek a telefont. Beszélt vele. Megbeszélték, hogy nekem ez a beszélgetés most nem esne jól. Azt mondta oké. Majd ha úgy érzem, hívjam fel. B. csütörtök este mondta, hogy a mamája és a két nagynéni is hívta őt eme ügyben. Jól esett, örültem neki, hogy ilyen kedvesek. Fél órával később hívta az anyukája, majd mellékesen megjegyezte, hogy most már nem szeretne velem beszélni. Mert nekem az nem kell, ami az ő családjuktól jön. Így fogalmazott.
Én naívan meg azt gondoltam, hogy a javamat akarják. Azt, ami nekem a legjobb. És nem azt, ami szerintük a legjobb nekem. Mégis mit mondanánk egymásnak? Mit lehet erről beszélni? Pláne telefonon.
B. szerint nekem kell velük beszélnem, hogy nem akartam rosszat, mert máshogy gondolkodunk.
És mégis mit mondanék nekik? Azt, hogy azt hittem, hogy a javamat akarják? Hogy azt hittem, hogy megértőek és toleránsak? Majd kérjek tőlük bocsánatot, hogy ezt feltételeztem róluk?
Vagy kérjem rajtuk számon, hogy nem mondták, hogy csak 2 napon belül gondolhatom úgy, hogy szeretnék velük beszélni? Utána már nem?
Jó dolog ez a blog.
Leírtam.
Megnyugodtam.
Leglábbis addig amíg nem kell őket legközelebb látnom. Félek megint megkapom a leosztásomat.
Megint hergelem magam előre.
Ebben vagyok a legjobb.
Jó lenne kinőni...
