édes - keserű

Juliska néni, aki szabadidejében boxot néz, mert a fiú akinek ő drukkol, mindig olyan aranyos fejet vág mielőtt behúznak neki egy jó nagyot, sosem mulasztja el megemlíteni Elluska néninek, hogy jaj de aranyosak ezek a szomszéd gyerekek, úgy szeretem őket. Ennek mindig nagyon örülök, mert Juliska néni aranyos, aranyosabb, mint az a boxolósfiú aki édesen tud nézni meccs közben, és szeretve lenni egyébként is nagyszerű dolog.

Elluska néni bezzeg mindig megjegyzi, hogy nem gyerekek már, ne mondj ilyet. Ilyenkor haragszom Elluska nénire, pedig Elluska néni is aranyos, bár sokat nem látom, mivel egész nap tökéletes frizurával és ruházattal lófrál a városban, sokszor éjfélre jár haza, oldalán az elmaradhatatlan katonai szimatszatyorral.

Élvezem mikor csapatban vonulunk feltűnést keltve, élvezem mikor a Balatonban játszunk, mikor együtt borozunk, a közös főzéseinket, élvezem mikor meglátogatnak minket, élvezem, hogy annyian vagyunk, hogy gond nélkül tudunk aktivityzni, élvezem a beszélgetéseinket, hogy jókat mulatunk együtt, és az egészben az a legjobb, hogy nem kell megkérdezni a szüleimet, hogy ugye, jöhetnek ők is, mert ők a testvéreim.
 

Egyébként tiszta szerencse, hogy - bár mindig megszívom az orvosokkal - a traumatológusokkal jóban vagyok. Mégiscsak őket látom legsűrűbben.

Az elmúlt években egyértelműen a bal bokám nyerte el a legtöbbször megörökített testrészem címet. Tisztában vagyok azzal, hogy a lábaim szebbek, mint a fejem, és lehet, hogy nem vagyok túl fotogén, de ez azért mégiscsak túlzás.

Majd meghagyom az utódaimnak, hogy ha felvételt akarnak rólam, keressenek magunknak, elvégre kevés olyan kórház van a Sopron-Kolozsvár útvonalon, ahol nem találnak majd semmit.

Persze mire lesznek utódaim addig ez még nyugodtan bővülhet, mondjuk Nyitra-Sepsiszentgyörgy útvonallal.