édes - keserű

Sokszor érzem azt, hogy az élet igazságtalan, hogy nem mindenki azt kapja, amit érdemel.

De amikor megtudtam, hogy az öcsém leöntötte Slotát egy tányér levessel, akkor úgy éreztem, hogy azért mégiscsak van igazság a földön.

Születésnapja lesz a lánynak, a 30. Ajándékot persze nem szabad vinni, mert kérte, hogy ne vigyünk, mi meg ehhez tartjuk magunkat, mert jólneveltek vagyunk. (Nem az én ötletem volt.) De azért valamit vigyünk. Úgy szereti a napraforgókat, nagy kertjük van, sok állatuk, vegyünk neki napraforgós gumicsizmát. Szóval 2-3 hete ketten, mindenféle online kapcsolattartós program segítségével, munka helyett is gumicsizmát néztünk. Teljes lázban. Nagyvonalakban egyet értettünk, de sok esetben máshogy láttuk a dolgokat. (Vegyük a narancssárgát az meleg szín. A narancssárgát? Pont azért akartam a pirosat, mert az sokkal melegebb.) Nagyon szórakoztató volt, nem tudtam, hogy embereknek ennyire tud különbözni a színérzékelésük.

Végül kiválasztottuk, megrendeltük, ma megyek érte. Nagyon izgulunk, hogy jó lesz-e a lábára, és hogy tetszik-e majd neki a tulipános gumicsizma. Illetve azt hittem, hogy izgulunk, de most már tudom, hogy ez csak rám vonatkozik.

E.: Nézd meg nekem!
M.: Mit nézzek meg rajta?*
E.: Hát hogy szép-e, jóravaló-e, vagy csak kedves.

Ti láttatok már kedves gumicsizmát?
Szóval most megyek, megnézem magamnak a srácot. Ha megfelelőnek ítéltetik, lehet, hogy fel kell majd tennem itt a kérdést, hogy van-e valakinek szüksége gumicsizmára.

*itt olyanokra gondoltam, hogy szárbőség, széle, hossza

Sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha minden esetben ki merném mondani amit gondolok, valamint ha lenne aki meghallgatna. Ha esetleg választ is kapnék néha, bármilyet, én lennék a legboldogabb ember a földön. De ez már csak puszta fikció, túl szép ahhoz, hogy valóra váljon.

A wcben a földön hónapok óta ott hever a flitter, kegyetlenül és könyörtelenül emlékeztet arra, hogy nem mindig volt ez így. Képtelen vagyok eltenni onnan, az utolsó emlék, csak nekem jelent valamit, csak nekem fontos, az utolsó kapaszkodó, még akkor is ott lesz, amikor már üres lesz a lakás.

Arról a szoknyámról esett le, amit neki vettem, tudtam, hogy szeretni fogja, büszkén sétált mellettem a tavaszi napsütésben, az első sétája volt ebben az évben, arról beszélgettünk, hogy most már szebb lesz az idő, mennyi alkalom lesz még sétálni, megnéztük a tulipánokat, bánta, hogy nem nyíltak még ki, de majd holnap, holnapután is megnézzük, szép húsvétunk lesz, együtt a család, vakít a napsütés. A séta után mennünk kellett, még elmentem wcre, elköszöntünk. Kijött az erkélyre integetni, mindig integetett, de most el voltam foglalva azzal, hogy jót sétáltunk, tavasz van, későn vettem észre, mire lehúztam az autó ablakát elkanyarodtunk, nem látta már, hogy én is integetek. Lelkiismeret furdalásom volt, bántott a figyelmetlenségem, de megnyugtatott a tudat, hogy lesz még időm integetni legközelebb.

A nyugalom és boldogság szigete, az a hely, ahol én voltam a világ közepe, ahova mindig hazatértem, üres, hideg és elhagyatott. Nincsenek már meghitt beszélgetések, nem építünk disznóólat az asztal alá, senki nem főz már nekem teát, hiányzik a nyugalom, a derű, amiben jókat lehetett olvasni. A falon a leszedett képek nyomai, a vitrinben üres helyek tátonganak, a karosszék üres. Itt-ott még visszaköszön a falakról egy önfeledt, boldog arc, a legtöbb képen az én mosolyom, pedig nagy a család. Nem gondoltam már évek óta arra, hogy nemszeretemhafényképeznek, csak arra, hogy mennyire örül a fényképeknek, motymoty pedig mosolyog, pózol, szeret örömet szerezni, főleg olyannak, aki nagyon tud örülni minden apróságnak.

A másik szobában még minden változatlan, szívesebben vagyok most ott, pedig az elmúlt öt évben csak nagyon vonakodva mentem be oda, szinte lopva, hogy kihozzam egy-egy féltett könyvét, rápillantsak egy kedves tárgyra.

Még most is látom magam előtt, ahogy mondja, hogy ugye, jössz majd még? és nem mondja ki, hogy hozzánk, helyette a város nevét mondja, és tudom, hogy többé már nem találom itt.