édes - keserű

Apám az az ember, aki stoppost vesz fel, kiviszi a pályaudvarra, megveszi a vonatjegyét, ad neki 20.000 forintot rezsire, és hétfőtől felveszi dolgozni.

Boldog karácsonyt kívánok mindannyiotoknak, kedves homokozó barátim.
Tudom, nem ajándékozunk állatot, hátha az ajándékozott nem örül neki, de sokan vagyunk rá, talán lesz aki ad neki néha egy-egy banánt, biztosan nem kell majd bevinnünk az állatkertbe.

Elfelejtettem, hogy nagyon vágyom egy lektorra, aki korrigálja az itt elkövetett hibáimat, egy Herta Müller és egy Schimmelpfennig könyvre.

Sajnálom, hogy tegnap megint helyváltoztatás közben olvastam, biztosan nem láttad, mert a metróban történt, de remélem értékeled az őszinteségemet, és elhiszed, hogy az új bokámmal sohasem csinálnék ilyet.

Örökölni általában rossz, de igazán rettenetessé akkor válik, ha kínzásért, kivert fogakért, megaláztatásért, félholtra verésért kapott kárpótlási jegyekből adódik, mert ki szeretné a nagyapja kivert fogaiért kapott alamizsnát beleépíteni a házába, vagy véren vett lakásba költözni. Persze értem, hogy nem kellett volna Budapesten a Dunába lőni a zsidókat az orosz hadifogság alatt, és ha már megtehette, legalább örökölhettem volna eme ritka képességét, ami az egyetem alatt olyan hasznos lett volna és oly sokszor el is várták, de vele ellentétben képtelen vagyok egy időben több helyen felbukkanni, pedig mi az a távolság az egyik teremtől a másikig, az Oroszország - Budapest távolsághoz képest.

Legalább a fogait örököltem, egy rossz sincs közöttük, neki sem volt soha. Sajnos azt nem tudom, hogy ez az örökség meddig fog még tartani, mert neki már egy sem volt ennyi idős korában.

Cucka keresett meg ezzel a feladattal, amit komolyan venni eléggé nehezemre esett, és nem is sikerült túlságosan, alátámasztva ezzel azt, amit már régóta teljes bizonyossággal tudok, hogy túl jól megy sorom, ami nem baj egy csöppet sem, legalábbis addig, amíg nem tévesztem szem elől eme tényt.

Volt itt már szó nyusziról, a kabátokat megkaptam, a szánkót megvettem (most lebuktam), több könyv nem fér el, sálra vágytam még nagyon, de azt kaptam a főnökömtől születésnapomra. Talán kérhetnék egy könyvtárszobát nagyapám könyveinek, hogy ne kelljen tőlük megválnom, miután kiszelektáltam azokat, a hideg ráz ettől a feladattól, és nem azért mert fűtetlen a lakás.

Legeslegjobban egy új bal bokának örülnék, (vagy valakinek, aki elrugdos gyógytornászhoz) strapabírónak és ellenállónak, mindighasználhatónak, megbízhatónak, olyannak, ami nem csuklik-nyeklik mint a mostani, számíthatok rá bármikor. Azt hiszem itt el is érkeztem az egészségmeglegyenatöbbinemszámít korhoz, rögtön kérhetnék pár évet pluszba, három évvel a bokám is megoldódna, meg a korkülönbség Béla és köztem is, és megígérem, hogy innentől kezdve a lábam elé nézek, nem futok esőben, mezőn hátrafele nézve, nem olvasok helyváltoztatás köben, csak ülő, vagy állóhelyzetben.

Szeretném, ha nem kellene reszkető, kétségbeesett, kirabolt védőnőkkel találkoznom, akik nem tudnak hazamenni a Zala megyei falujukba, mert senki sincs aki segítene rajtuk. Ha ez nem megoldható, akkor jó lenne, ha legközelebb is megérezném időben, hogy le kell szállnom egy megállóval előbb a villamosról, mert -10 fokban sétálni jó. Esetleg lehetne melegebb ilyen esetekben.

Kitartást és szorgalmat (és/vagy egy takarítónőt).

Egy gubát. (Fénykép: Néprajzi Múzeum Fotógyűjteménye)

Gellérthegyi villát, vagy hogy ne kelljen Budapesten élnem, ha nem muszáj.

A téli álmot 25-én déltől 27-én estig, vagy legalább azt, hogy ne kelljen megdicsérnem a 30 éves Bélabáty pulóverét, zakóját, zokniját, parfümjét, szakállát, zsenialitását, autóját naponta 48x, ne kelljen naponta 250x elmondani, hogy igen ő  a legmagasabb a családban, mikor nem az, ne kelljen ilyen bagatell dolgok miatt naponta 250x hazudnom, hogy elkerüljem a 4-5 óra hisztériát, ne kelljen azt hallgatnom, hogy nem mehetek el velük szánkózni, mert én nem tartozom hozzájuk, és még nő is vagyok. 

Ne kelljen pont karácsonykor kifejtenem, hogy továbbra is fejgörcsöm van a sötétben, és nem azért csukom be a szemem, megyek ki a szobából, mert leszarom őket, (pedig már nagyon itt lenne az ideje annak, hogy végre eljussak idáig) hanem mert fáj, nagyon, és ez nem hisztéria, hanem egy ciszta a fejemben. És ne kelljen kifejtenem azt sem, hogy ha rajtuk múlt volna, akkor eddig egyszer találkozunk, Béla diplomaosztóján, és mennyire igazuk van, jobb lenne így, úgyhogy eszükbe se jusson kiszarlekit játékot játszani.

Tulajdonképpen sokkal egyszerűbb lenne és mennyivel hasznosabb, ha azt kérném, hogy tanuljam meg az ilyen és ehhez hasonló viselkedést emelt fővel leszarni elviselni.

Sokkal-sokkal kisebb és kevésbé kifejlett igazságérzetet.

Nagyobb melleket az új kabátomhoz.

Önbizalmat, bátorságot.

Tánctudást.

Sapkát. Nem vagyok telhetetlen, nem várom el, hogy jól álljon.

Kamáslit a csoda bakancsomhoz - ami nem csak a bokámat védi és egy álomviselet, hanem  a legértékesebb ingóságunk is egyben - hogy ne legyen vizes a mindig mindenből kilóg lábszáram.

Hogy aki szegény az fogadjon el segítséget, legalább olyan mértékben, mint amilyen mértékben ő segít másokat.

Egyenes gerincet, vagy időt és erőt ahhoz, hogy megint eljárjak a Hátasbácsihoz, és azt, hogy biztosan ne törje ki a nyakamat. Nem volt kérdés, de ha már itt tartunk, köszönöm, hogy van miből eljárnom.

Elsősorban hosszú életet Bélának, semmiképpen sem szeretnék egyedül maradni. Ez még a bokámnál is sokkal-sokkal fontosabb.

Tartósítszer és adalékanyagmentes ételeket a karácsonyi muszájevéshez, hogy ne fájjon a gyomrom.

Nyugalmat szeretnék és békét, nem szeretnék rohanni, idegeskedni, hogy a karácsony karácsony legyen.

Hogy ez legyen az első bejegyzés Szöszke új blogjában. (Éljen a praktikum.) Szöszke mellett érdekelne még Agyrágóbogár, Bogaram, Patri, Roboman és Virubiru óhaja-sóhaja. Remélem nem felejtettem ki senkit, úgy tűnt a többiek már beszámoltak erről.
 

Szabályok: