édes - keserű

Mivel ez az én blogom, azt hittem jogomban áll csak magamnak írni, mint régen, amikor még nem olvasott senki, de értem már, akkor is láttok, ha becsukom a szemem, megszelidítettelek benneteket, enyém a felelősség. Ígérem nem veszem ki többet a kezetekből a homokozólapátot, legalábbis igyekszem, nem akartam senkit sem frusztrálni. Pedig hogy szeretem azt az idézetet, úgy ahogy van, németül, de majd előkerítem valahonnan magyarul is, csak ne lepődjetek meg, ha nem azt fogja jelenteni, mint amire gondoltam.

"Zum Straucheln brauchts doch nichts als Füße.

Auf diesem glatten Boden, ist ein Strauch hier?

Gestrauchelt bin ich hier; denn jeder trägt

Den leid’gen Stein zum Anstoß in sich selbst."

/Heinrich von Kleist/

Valahogy mindig elsiklottam amellett, hogy nem csak az üldözöttek voltak, hanem üldözők is. Ma már nem tudok elsiklani emellett, sokszor még éjszaka is hallom az üvöltésüket.

Azért kellett Bélának a rengeteg tulipánhagyma, hogy a munkahelyén elültesse, aztán amikor elkezdenek virágozni, akkor minden nap hozhasson nekem haza belőle.

Nem saját ötlet, de tetszett, rájöttem, engem is érdekel, hogy nálatok ez hogyan alakult, kíváncsi vagyok, ki milyen blogot olvasott először, esetleg miért.

Ha valakit érdekel én is szívesen elárulom, de vigyázat, az nem egy könnyű, vidám olvasmány, jobb elkerülni.

Szeretni valakit nem azt jelenti, hogy halálra etetjük, hanem azt, hogy nem halmozzuk el  önzőségből olyan dolgokkal amiket szeret, de hosszú távon árt neki.