édes - keserű

Sorsuk még abban is megegyezett, hogy az egyikük kényszerből lett villanyszerelő csendőr, a másikuk kényszerből lett lelkész.

Nagyapáim egyébként egyforma véleménnyel voltak mindenről, ugyanúgy gondolkoztak, ugyan abban a korban éltek, csak az egyikük lelkész volt, a másikuk ateista.

Nem igaz egyébként, hogy elengedték a kezemet, válaszolnak, a húgom volt barátja ajándékozott nekem egy könyvet, amihez a nagyapám révén jutott, nem is tudja talán mennyit jelentett nekem ez a gesztus, senki nem vesz már nekem könyvet, főleg nem olyat, amiben benne vannak a válaszok.

Azt hiszem mindig meg lesz ez az út(mutatás), amin visszatalálok hozzájuk.

A feltétel nélküli szeretet. Csak az hiányzik már.

Nem tudom átérezni az évek változását, nem gondolom, hogy december 31-én éjfélkor megváltozik a világ, a kötelező ünneplés is taszít, mit minden ami kötelező.
Mindamellett riaszt az is, hogy kevesebb, mint egy hónap alatt 2 évet öregszem, ez nem kevés.

Mindenütt olvastam a vissza- és előretekintéseket, próbáltam én is belegondolni, nem nagyon ment, nem tudom az éveket a rossz dolgokért hibáztatni, szakaszokat látni a folytonos helyett. Az idő múlását inkább csak az évszakok változásában követem figyelemmel, mióta tudatosan ügyelek arra, hogy érzékeljem azt, ami itt a székesfővárosban nem mindig érzékelhető olyan könnyen.
Többszöri nekifutásra is csak a következő mondat jut eszembe, de ez is erőltetett, mert nem kapcsolom ezt sem az évhez, ez csak van, és lesz is mindig, függetlenül attól, hogy éppen mit írunk, mikor, miért, hova.

Most, hogy az utolsó nagyszülőm is itt hagyott, és nincs már aki sétálni visz, levelet ír, vagy sálat köt nekem, fel is nőhetnék végre, de helyette csalódott vagyok, nem találom a helyem, nincs ami pótolná az űrt, nincs aki feltétel nélkül szeretne, nincs aki válaszolni tudna a kérdéseimre.

Az előző bejegyzésről jutott eszembe, hogy olyan keveset meséltem mostanában a szememről és az agyamról, ezért elmondom, hogy csütörtökön megyek a prof. dr. Dr. dr. főorvos úrhoz, elvileg csak konzultálni, gyakorlatilag felszabadult egy hely, úgyhogy valószínűleg rögtön el is temet élve egy jó órácskára, amivel nem is lenne baj, ha a mozdulatlanságot nem nekem kellene a produkcióhoz szolgáltatnom.

Ennél egy kicsivel jobban aggaszt az, hogy nekem 4-5 generációra visszatekintve 40 vagy 90 év van megírva a nagykönyvben, ha nem számolunk azzal a lehetőséggel, hogy elüt a villamos. Bármennyire is meglepő, a három variáció közül a középsőt választanám, ellenben ha nem engem kérdeznek és az első már kiválasztatott, akkor arról a következő hét évben nem szeretnék tudomást szerezni, bőven elég lesz az utolsó hármat emelt fővel túlélni kibírni.

Ettől a jogomtól kíván engem a prof. dr. Dr. dr. főorvos úr megfosztani, én pedig rettegek, mert bár úgy gondolom, hogy a biztos rossz jobb, mint a bizonytalan, a halálom konkrét időpontjára nem vagyok kíváncsi.

Ettől függetlenül hálás vagyok a prof. dr. Dr. dr. főorvos úrnak, hogy levette a vállamról a döntés terhét, lesz kit szidni az elkövetkező 7 évben.

Tisztelt Olvasónk! Ha Önt nem érdeklik a híradások motymoty szeméről, kérem térjen vissza egy hónap hét múlva.

Vannak bejegyzések amiket az adott pillanatban jól esik leírni, de idővel inkább kitörölném, hogy ne rontsák itt a levegőt, mindig ezekhez érkeznek a leggyorsabban a megjegyzések, nem hagytok kibontakozni.

Szeretem egyébként ezt a homokozót, azt amivé általatok lett, hogy nem a falnak beszélek, nem kell magamban motyognom, és nagyra értékelem a kommenteket, amik sok esetben hasznomra válnak. Kedves, hogy vannak akik kezdetektől olvasnak, és vannak akik nem, de mégis elolvasták az egészet, a napokban lapoztam vissza az elejére, le a kalappal, hogy az mennyire vállalhatatlan rossz, értékelem a ragaszkodásotokat. Pontosan tudom, hogy az is hozzám tartozik, az is én vagyok, nem is ezzel van a gond, hanem a több kevesebb alapelvvel, mert ezáltal a blog lesz kevesebb. (Igen ezáltal a bejegyzés által is.) És azt is tudom, hogy az utóbbi időben megint elszaporodtak az olyan bejegyzések amik elég erősen hasonlítanak az elejére (and there is more to come).

És csak a félreértések elkerülése végett, ez nem a motymoty hisztizik szekció, ez egy komoly dilemma, kéremszépen, éppen a homokozzunk stílusosan mozgalmat kívánom megteremteni.

A vakság volt gyerekkorom rémálma, a legrosszabb, ami történhet, a legrosszabb, amit kis agyam el tudott képzelni, a bénaságot, egyéb testi bajt nem tekintettem rossznak, talán még kívánatosnak is, hiszen akkor nem lehet mást csinálni, nem is kell mást csinálni, csak egész nap feküdni és olvasni. Csak a szemem világa, meg a kezeim, amivel lapozni tudok legyenek meg. A többi nem számít.

Mióta nagyapám hetvensok évesen teljesen megvakult, majd nyolcvanpár évesen megint el kezdett látni, azóta nem félek a vakságtól.

Kicsit ízlelgettem még amiket a szemorvos mondott, tegnap még ott tartottam, hogy nem szeretnék kontaktlencsével szórakozni, nem volt olyan jó, a műtétben sem bízom igazán, de az csak most kezd bennem tudatosulni, hogy azok a variácók amik elhangzottak, és a látáskorigálást lehetővé teszik azok a kontaklencse vagy műtét ÉS szemüveg. Most azon gondolkozom, hogy vajon a teljes vakságon kívül lehet-e ennél rosszabb hírrel eljönni szemorvostól? Elmentem bankot rabolni lottót venni, sziasztok.

Szemésznél voltam ma reggel, megtudtam, hogy az ember szeme 27-28 éves koráig nő, hát nekem csak az egyik nőtt, a másik maradta akkora, amekkora, de lényegesen kisebb, mit az egyik. Szerencse, hogy sikerült Bélát meghódítanom amíg fiatal voltam, szép, kívánatos és egyforma szemű. Kicsit nagyobb tehetséggel megáldva már az esküvői képeken is túl lehetnék, és akkor már csak az lenne a problémám, hogy nem látok túl jól, és ez a nem látásom az energiám és agykapacitásom jelentős részét elveszi, az agyam kompenzálni próbál, így gondolkodásra már nem futja.

A doktornő szerint agyi elváltozásom nincs, ez örömteli. Azért valószínűleg MR-re is el kell mennem, bár a doktornő reménykedik, hogy a másik orvosnak aki a végszót kimondja elég lesz a múltkori, én is reménykedem, de lehet jobb esélyekkel indulnék, ha nem az lenne ráírva a 2007-es leletemre, hogy évenkénti kontroll ajánlott.

Az MR egyébként egy inverz-pokol, hideg, bénult mozdulatlansággal.

Munkahelyemen nem úgy alakultak mostanában a dolgok ahogy az elvárható lenne, keveset és rosszul dolgoztam, ez nyomaszt. A főnököm múlt héten nem volt, én meg mától elvonultam betegszabadságra, ahelyett, hogy odaálltam volna elé, és túl lennék ezen az egészen, most még egy hétig aggódom itthon betegen. Olvasni szerettem volna, kikapcsolódni, írni ide, de nincs kedvem semmihez sem.

A baszcsi az a szó, amiért gondolkodás nélkül embert tudnék ölni.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy margarint együnk.