A szobában ahol élt, csak a legszükségesebbek kaptak helyet. Nem hitt a tárgyakban, tudta, hogy azok se örömet nem okoznak, se nem állandóak. A kiürült tejes és cukros zsákokat persze mindig eltette, hisz soha nem lehet tudni, mi jön még.
Árva gyerekként fiatalon megtanult nélkülözni, nem a háborúban, nem a hadifogságban és nem is az ávós börtönben kellett ezzel először szembesülnie, mint sok más sorstársának. Ha volt is neki valamije, azt mindig hamar elvesztette, vagy elvették tőle.
A szobában ahol élt, csak a legszükségesebbek kaptak helyet. A falon két festmény lógott, korán elvesztett felesége kapta még őket munkatársától. Szerette a növényeket, éppen ezért csak olyat tartott, ami bírta a szárazságot nyaranta, míg nem volt otthon. Nagy, gyönyörű anyósnyelvei majdnem eltakarták a fél ablakot.
A nagy, egész falat beborító világos színű szekrényben tartotta a ruháit, a szekrény nagy része üres volt. Az egyik ajtó mögött négy fiók lapult, mind a négy kongott az ürességtől. Itt kaptak helyet a személyes tárgyai, köztük az unokák fényképei, amiket nem tett ki a falra, pedig büszke volt mindegyikükre, talán féltette a képeket a nap sugaraitól. Néha elővette azokat, büszkén mutogatta, inkább csak a családjának, mással nem nagyon tartotta a kapcsolatot. Bajtársai nagy része már nem élt, ha éltek volna, se találkozhattak volna, gyerekkori barátait nem akarta veszélybe sodorni, s ki tudja egyáltalán szóba álltak volna egy háborús bűnössel, veszélyeztetve ezzel nem csak önmagukat, hanem a családjukat is.
Mikor meglátta a képet az újságban, csak nézte, hosszan, bánatosan, hitetlenkedve. Úgy hajtotta az újságot, hogy a kép kerüljön felülre, és visszatette az asztalra. Az újságok csak pár napig maradhattak az asztal sarkán, miután betöltötték a szerepüket, menniük kellett, a maguk megszokott rendje szerint. Ekkor vágta ki a képet, ami aztán egy átlátszó, zöld irattartóba került. Félve mutogatta a csodát, amiről senki nem hitte, hogy egyszer mégis eljön. Ő se hitte még. És mégis eljött, mégis. Talán, talán mégis megérte, mégis volt valami haszna, talán, mégis, a jövőért, az unokáiért, a hitért, amelyben nem hitt.
Hosszú idő telt el, mire el merte hinni, hogy elmentek. Ekkor tette ki végül a képet falra, az asztal fölé, közel az ágyához.
Akkortájt készülhetett róla az utolsó jelentés.
Az öreg háborús bűnös még több, mint tíz évig hajtotta le a fejét esténként a kép alatt, és pillantott rá napközben sokszor, lopva, fátyolos szemmel, hitetlenkedve.