A nyaralás nem teljesen úgy ért véget, ahogy szerettem volna, elterveztem, hogy utolsó nap, Béláék osztálytalálkozóján végre pihenni fogok, és síruhában pulóverben fogom elfogyasztani a maradék csíki söreimet, (mert azt írták az óriásplakáton, hogy bárhova is megyek jusson eszembe a Hargita, én pedig mindig követem a reklámok utasításait) miközben a Badacsonyt bámulom, és kiverem a díszes társaságot snapszerben (ez utóbbit azért nem hagytam ki), de sajnos valaki elkezdett arról diskurálni, hogy mióta egy éve lejárt a jogosítványa nem vezetett, amire aztán a többiek is bólogattak, hogy a lejáró jogosítványokkal mennyi gond van, és Bélának is kezdett gyanús lenni, hogy vajon az ő jogosítványa miért nem járt még le, ha együtt csinálták annak idején.
Sajnos az is kiderült, hogy a dátumot nem úgy kell nézni, ahogy én néztem a saját jogosítványomon, hanem fordítva, ezért az enyém még érvényes.
Visszarázódni mindig nehéz, most valahogy különösen, gondoltam, hogy majd akkor jelentkezem, ha összeállt a fejemben a kép, de rájöttem, hogy ez egyenlő lenne a végső búcsúval. Úgyhogy majd jelentkezem. Azzal a fejjel ami jutott. Valami érdekessel. Talán a cipőm talpáról, ha már ott hagytam abba. Vagy nem. Lehet, hogy majd egy nincs mondanivalóm, de azért írok valamit bejegyzés lesz a következő (is). Hogy ennek is meglegyen a méltó folytatása. Még az is lehet, hogy kombinálom a cipő talpával. Vagy...
