édes - keserű

motyorog [@] gmail.com

mondjuk

  • This is the last: Ez olyan, mint egy ténylegesen kitalált, és való... (2014.06.04. 19:15) Napi groteszk
  • This is the last: A pénz többnyire alkalmazkodásra bírja az embert. (2014.06.04. 19:03) Szakember
  • This is the last: Hát még ha a szabadságtéren anarchia folyna. : )... (2014.06.04. 19:00) A Szabadság téren bármi megtörténhet (143. rész)
  • This is the last: Nos, ők nem föltétlen tartják annyira "egészségt... (2014.06.04. 18:55) OMÉK 2013
  • This is the last: Üdvözöllek, motymoty! A blogot ugyan nem mától o... (2014.06.04. 18:50) Eufemizmuska
  • motymoty: @calealenta: Esőerdőkről volt szó, amiknek a kií... (2014.02.18. 12:00) Miért ne tartsunk macskát gyerek helyett*
  • motymoty: Verona egyébként remek hely, az Arena nagy élmén... (2014.01.08. 16:42) Kedves Jézuska!

2010.04.09. 18:24 motymoty

Az utolsó

Nagyszülőm is elment közülünk húsvét hétfőjén. Hiányzik. Nagyon. Egy biztos, állandó pont volt az életemben. Mindig várt, soha nem kellett bejelentkeznem. Ahogy ült a karosszékében maga volt a megtestesült nyugalom. A megtestesült állandóság. És a megtestesült derű.

 
Pedig nehéz élete volt, túlélt egy háborút, eltemetett két férjet és egy kicsi gyermeket.
 
Élvezte az öregkor minden percét. Rengeteg terve volt. Szombaton még sétáltunk.
 
Ő volt az egyetlen aki őszintén, feltétel nélkül szeretett. Mindig örült, ha mentem hozzá. És sosem panaszkodott mikor el kellett jönnöm.
Ő volt az, aki miatt új ruhákat vettem, nőiesedtem, annyira örült neki, minden új ruhadarabot, fülbevalót, minimális frizura-módosítást észrevett, és minden egyes darabnak tiszta szívéből örült. Annyira, hogy egy ideje elkezdtem örömmel vásárolni, öltözködni (mindig is utáltam mindkettőt).
 
Mindig számon tartotta mikor mit csinálunk hova, megyünk. Volt, hogy több hónapra visszamenőleg is emlékezett, hogy vettünk színházjegyet, majd következő hétvégén érdeklődött, hogy milyen volt.
 
Volt, hogy tőle tudtam meg, hogy a nagy és szétszórt családunk éppen mit csinál, mi van a testvéreimmel.
 
Üres a lakás, melyben már két évesen is örömmel maradtam velük és még felnőttként is rendszeresen visszajártam, ritkán telt el úgy hónap, hogy nem voltam ott, talán csak a kamaszéveimben.
Üres a lakás melynek minden szegletét ismerem. Nincs már meg a mindent elsöprő nyugalom, amely mindig szétáradt bennem, ha beléptem a lakásba. A hit, amellyel bízott Istenben. A szeretet, amely mindent körülvett.
 
Elment vele a régmúlt egy szelete és a saját gyerekkorom egy része is.
Nincs már hova mennem, ha meghittségre vágyom.
És nincs már az az ember aki tisztán, feltétel nélkül szeret.
 
Nincs miért mennem abba a kisvárosba, amit úgy szeretek, ahol gyerekkorom egy része telt. A városba, amire nagyszüleim mindig büszkék voltak és amiért sok mindent megtettek.
Szeptemberben avatják nagyapám emléktábláját. Tervezgettem, hogy majd együtt elsétálunk oda, örülünk neki.
 

Ő volt az utolsó nagyszülőm.

 

Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.