Eddig is voltak fenntartásaim a majdnem anyósom irántam tanúsított jóindulatával kapcsolatban, de miután a temetés előtti este előadta, (nem, nem nekem, de azért szinte az egész kirohanását hallottam, pedig nyilván sejthette, hogy a fia este fél 10kor nem a sarki kuplerájban / munkahelyén / strandon van, hanem otthon) hogy én mekkora egy ilyen-olyan kitudjami vagyok, mert én őt leszarom, nem hívom stb., (ezek után) és hogy neki most mennyivel rosszabb, mert az élő anyját temeti kb. 2 hónapja folyamatosan, akkor arra gondoltam, hogy 3 éven aluliakkal nem tudok mit kezdeni amikor hisztiznek. Meg arra, hogy hogy lehet valaki ennyire nagyon szemét. És rosszindulatú. És arra, hogy felénk nem szokás a földön fekvőbe még egy jó nagyot belerúgni. Meg arra, hogy nem igaz, hogy nincs jobb dolga.
