A nyugalom és boldogság szigete, az a hely, ahol én voltam a világ közepe, ahova mindig hazatértem, üres, hideg és elhagyatott. Nincsenek már meghitt beszélgetések, nem építünk disznóólat az asztal alá, senki nem főz már nekem teát, hiányzik a nyugalom, a derű, amiben jókat lehetett olvasni. A falon a leszedett képek nyomai, a vitrinben üres helyek tátonganak, a karosszék üres. Itt-ott még visszaköszön a falakról egy önfeledt, boldog arc, a legtöbb képen az én mosolyom, pedig nagy a család. Nem gondoltam már évek óta arra, hogy nemszeretemhafényképeznek, csak arra, hogy mennyire örül a fényképeknek, motymoty pedig mosolyog, pózol, szeret örömet szerezni, főleg olyannak, aki nagyon tud örülni minden apróságnak.

A másik szobában még minden változatlan, szívesebben vagyok most ott, pedig az elmúlt öt évben csak nagyon vonakodva mentem be oda, szinte lopva, hogy kihozzam egy-egy féltett könyvét, rápillantsak egy kedves tárgyra.

Még most is látom magam előtt, ahogy mondja, hogy ugye, jössz majd még? és nem mondja ki, hogy hozzánk, helyette a város nevét mondja, és tudom, hogy többé már nem találom itt.