Pénteken indulás előtt egy fél órával már csak azt motyogtam magamban, hogy szemetet levinni, szemetet levinni, szemetet levinni, de hiába, mert bár a lakásból kivittem, a kukába biztosan nem tettem bele. Hogy hova tűnhetett, azt elképzelni sem tudom. Mindez csak akkor tudatosult bennem, mikor már a buszon himbálóztam a 70 literes dámakiegészítőmmel, miközben jobb fülemen a lakosztályom,* bal fülemen a baldachinos polifoamom lógott, és hirtelen hiányérzetem támadt.
*mert én vagyok az a lány aki sosem fekszik be a sátrába, de mindenhova elcipeli