Van nekem egy kedves nagymamám, aki már közelebb van a 89. életévéhez mit a 88-hoz, ennek ellenére kifejezetten modern és mindenekelőtt szemfüles. Éjt nappallá téve hímez, köt, alkot leendő illetve meglévő dédunokáinak, unokáinak, az ő párjaiknak, gyerekeinek, a saját barátnőinek, és ki tudja még kinek. Ha nagy ritkán belefárad eme teendőibe, akkor elszalasztja a szociális nővért könyvtárba, vagy átbattyog nagyapám könyvtárszobájába és 3 hónapot rendületlenül végigolvas. Amikor elfárad az olvasásban, vagy megcsapja egy közelgő ünnep szele, akkor gyorsan átvált alkotó üzemmódba, és éjt nappallá téve hímez, köt, alkot. (Kicsit félek mi lesz vele idén, mert most karácsonykor annyira lendületbe jött, hogy a karácsonyi ajándékok után kötött mindenkinek sálat, majd leendő gyermekeimnek csinált egy hatalmas falvédőt, amit majd kedvükre nézegethetnek, és az idei karácsonyi ajándékok nagy részével is elkészült.)
Szóval azt mondta nekem a sasszem nagymamám, aki estére megszavaz magának 2-3 óra megengedett lazulást, és olyankor – de csakis olyankor – tévét néz, hogy elég nagy gondban van ezzel a Bajnai gyerekkel. Mert ugyan sokat látja a tévében, de képtelen megkülönböztetni a többiektől, mert úgy néz ki, mint száz másik.
Hát igen. Tényleg jellegtelen. De legalább nem kell sokáig nézni. Ez a Mamát is megnyugtatta. Azt az egy évet simán kibírja. Mi is az az ő korában.
