A bácsi a padon ül, mellette könyvek. Ő írta őket. Arról, amiről nem tudok szinte semmit, mert nem akarta elmesélni a kínt, a szenvedést, csak a felemelő pillanatokat, mikor kártyát csináltak, hogy tudjanak játszani, bicskát konzervdobozból, macskapörköltet kóbormacskából és még megannyi leleményes dolgot, ami mind hozzásegítette egy kicsit a túléléshez; valamint a bátorság pillanatait, amikor összevarrta a saját ujját és a kivágta a kígyómarást a talpából. Valamint azt, hogy bár igazán nagyon rossz volt, mégis inkább abból még hat év, mint az a verésekkel és válogatott kínzásokkal teli három, ami utána következett.
Lehet, hogy nem is akarom tudni, hogy nem merem megtudni, ezért megyek el mindig a bácsi mellett, pedig szívesen megállnék vele beszélgetni, vennék tőle könyvet. Mindig összefonódik a tekintetünk és szerintem ő is tudja, hogy én is tudom, és talán azt is tudja, hogy nem tudok ott megállni, tovább kell mennem.
