Csütörtökön úgy éreztem, hogy nem bírom már tovább az ücsörgést, kiszámoltam, hogy a lábam matematikailag már tökéletes, levetettem hát a sportcipőmet, lecseréltem karakter cipőre, táncoltunk egy kalotaszegit, aztán még egyet és még egyet és még egyet, majd egy mezőségit és abból is még egyet, közben megittunk majd egy üveg bort és némi pálinkát. Soha nem a mértékletességemről voltam híres, a ló túloldala mindig közelebb van, mint amire számítok.
Kiderült, hogy még mindig nem lakik alattunk senki, egyetlen közvetlen szomszédunk továbbra is csak Elluska néni, aki ugyan nem süket, de a konyhája, fürdője érintkezik a mi falunkkal, ezért semmi nem zavarja, bár néha kicsit szomorú, hogy nem hallja jól azt a szép népzenét amit hallgatunk. Úgyhogy nyugodtan moshatunk továbbra is esténkét, lehet ugrálni, táncolni, énekelni, csak a porszívó zaját nem bírom elviselni, ha Béla éjfélkor jön rá, hogy poros az ágya.
