A miskolci kirándulásunk elég melepő volt abból a szempontból, hogy végig minden tökéletesen működött, a legminimálisabb szervezés mellett is. Mindig oda mentünk véletlenül ami pont nyitva volt, akárhányszor beálltunk egy buszmegállóba azonnal jött a busz, azt sem értem, hogyan találtuk meg mindig elsőre azt a buszmegállót amire szükségünk volt, azt az egy estet leszámítva, amikor egy bácsi odaszólt nekünk mikor szálltunk le a buszról, hogy ne jöjjenek ide vissza, a túloldalról indul az ötös busz amire szükségük lesz. És lett, azóta is lenyűgöz, hogy a bácsi tudta merre megyünk tovább, akkor, amikor nekünk még elképzelésünk sem volt róla.

Hálás vagyok neki, hogy megspórolta nekünk a buszmegálló keresést és a buszra várás hosszú perceit.

Mint ahogy hálás vagyok annak a néninek is aki tegnap előtt eladott nekem egy üveg csipkebogyó lekvárt 500 forintért. Azóta is lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem fizettem neki érte többet, de előtte szabadkoztam, hogy nem vágyom csipkebogyó lekvárra, rosszul jött volna ki. Nagyon hálás volt, boldog, hogy sikerült valamit eladnia, én meg szörnyen rosszul éreztem magamat.

A néni megmentette a tegnapi vacsoránkat, ehetetlen és élvezhetetlen lett volna a lekvárja nélkül, vele viszont első osztályú volt, nem tudom honnan sejthette, hogy pont egy szósz nélküli vadhúst fogok előhalászni a mélyhűtőből, - aminek a létezéséről senki nem tudott - és hogy ez csipkebogyólekvárral kiváló lesz.