Miután megérkeztünk örömmel vettük tudomásul, hogy az ajtó érintetlen, zárva van. Mikor beléptünk a lakásba, már kezdtek kétségeink támadni, minden fiók kihúzva, szekrényajtó kinyitva, tartalmuk egy része bájos kupacokban a bútordarabok előtt a földön, az nem lehet, hogy ennyire rendetlen lennék, biztosan nem így hagytam el a lakást, kizárt. Mivel amúgy is nehéz lett volna eldönteni, hogy melyik lehetőség jobb, ezért inkább nem foglalkoztunk a kérdéssel, és nem nagyon izgattuk fel magunkat, mivel tavaly Béla születésnapján elvittek már mindent, kivéve a fényképezőgépet, amit ugyan kikészítettek egy székre, de végül ott felejtettek, az viszont nálunk volt, úgyhogy lezártnak tekintettük ezt az ügyet. Nem csak én, hanem  Béla is, aki előbb ment el, ezért még annyira sem tudhatta, hogy mi történhetett, mint én. Még szerencse, hogy elutazás előtt kitakarítottam, mert tudom, hogy szeret tiszta lakásba hazajönni, pedig abban a lakásban egy hét alatt akkor is kosz lesz, ha senki sem teszi be oda a lábát, ami nem is csoda egy olyan helyen, ahol a plafonon lévő pókhálók* akkor is lengedeznek a szélben, amikor minden ablak csukva van. Mindenesetre a takarítás ténye annyira meghatotta, hogy a többit nem firtatta, még a végén belátom, hogy a takarítani kifizetődő.

Hogy tényleg betörtek, az csak tegnap este derült ki, mert egyébként nem tűnt volna el az éves bérletem a maradék 10 szelvénnyel. Márpedig eltűnt, mert tegnap fél éjszaka azt kerestük, ennyi idő alatt pedig még nálunk is meg lehet találni dolgokat.

Büszke voltam magamra tegnap reggel, - el sem tudjátok képzelni mennyire - hogy észrevettem a hónap végét, ráadásul egy ilyen rövid hónapnál, végre nem hagyom, hogy elszálljon felettem az idő, végre egyszer nem én leszek az, aki szégyenkezve könyörög a könyvelésen, hogy hadd maradjon még egy napig nálam a lejárt bérlet, valahogy haza kell jutnom, köszönöm.

Pedig mennyivel jobb lett volna, ha most sem jut eszembe, alhattunk volna éjszaka. De szembe jutott, úgyhogy kerestük, kutattuk nem volt sehol, tehát biztosan csak a betörők vihették el, ki nem dobtam, mániákus kinemdobó vagyok. Béla kidobhatta volna, de állítása szerint mindig körültekintően jár el, ezt el is hiszem neki, mert ez akkor is így volt, amikor a becsomózott, kidobásra ítélt szemetes zsák közepén találtuk meg a csengő mobilját, apám legnagyobb örömére, aki egy csapásra elért mindent, amit egy telefonnal el lehet érni, gondolom azóta sem fogadta akkora üdvrivalágás, röhögés és hálálkodás a telefonhívását. Remélem az élete nem vált emiatt kilátástalanná, talán vannak még egyéb céljai is.

Mire éjfél után ágyba kerültünk szerencsére már túl fáradt voltam ahhoz, hogy reggelig azon gondolkozzam, hogy hogyan fogom a könyvelésnek előadni, hogy a bérletemet idén nem fogják tudni elszámolni.

*még mielőtt valaki azt hinné, hogy rendetlen vagyok, le kell szögeznem, hogy ők megbecsült haszonállatok, ezért lengedezhetnek békével