Az egész úgy kezdődött, hogy Bélának pénteken nem volt kedve dolgozni, inkább elolvasta hogyan lehet lejutni a Balatonra biciklivel. Gondoltam jobb, ha mielőbb túl leszünk rajta, addig sem kell új biciklit venni nem szeretem túlbonyolítani a dolgokat. Már csak jó pár kompromisszumot kellett megkötni, ami nem egyszerű, mert Béláig nehezen jutnak el a változások, és akkor is leginkább csak felháborodásként, én pedig fel tudom magam bosszantani azon, ha azt hiszi, hogy már megint velem / miattam kell kompromisszumokat kötnie, pedig szerintem ő is sejti, hogy nem én építem a bicikliutakat. A főutakat sem.

Az első hőstettet szombaton reggel 5:40-kor vittem véghez, mikor a csukott szemeimbe beletettem a kontaktlencsét. A másodikat, amikor reggel 10-ig éhgyomorral eltekertem Székesfehérvárig. Utána már csak nagyon meleg volt.

Isten áldja Jobbágytelkét, a 10 lejes szalmakalapot, a napozókrémet, a saját készítésű müzliszeletet, a szezámmagot és diót benne, a mézet, apukámat, anyukámat, testvéreimet, Béla biciklijét, a Magyar Állami Vasutakat, Alcsútdoboz boltját, a bolt melletti kocsmát, a kocsma kávéját, a Nádasdy családot, hogy megépítették a nádasdladányi kastélyt amiben a déli nagy melegben meghúzhattuk magunkat, a Norvég Alapot, hogy támogatta a felújítást, a Műemlékek Nemzeti Gondnokságát, hogy működteti, a jegyeladót, hogy beengedett minket, a nagy árnyékot adó fák ültetőjét, a bicikli feltalálóját, a sört, az út menti csapokat, búzatáblákat, madarakat. A hegyeket dombokat csak lefele.