Ülök tanácstalanul életem tükörcserepei között, próbálom őket rendezgetni, tologatom őket jobbról-balra, majd megint vissza balról-jobbra, mindeközben nagyapám naplóját és a Für Elisét olvasom, ami nem segíti elő mozaikképem befejezését, sőt.
A jövő elől a múltba menekülök, mert ami már megtörtént az biztos és még a biztos rossz is mindig kiszámíthatóbb és jobb, mint a bizonytalanság. A múlt szép a ködfátylon, más szavain át, fájdalma megérint és fáj is, de csak az elviselhető kereteken belül. Szépsége csiszolódik, érősödik a távolból, ha nem lebegné körül állandóan az elmúlás, csillogása valódibb és átütőbb lenne, mint a jelen szépsége.