A legnépszerűbb testrészem még mindig nem működik rendeltetésszerűen. Mindemellett aggaszt a tudat, hogy most nem én tehetek róla, nem azért lett baja, mert nem figyeltem, mert olvastam az utcán, ahelyett hogy a lábam elé néztem volna és nem is azért, mert egy egyenetlen, vizes, csúszós mezőn futottam előrefele, miközben hátranéztem, hanem mert egy óvatlan pillanatban minden előzmény nélkül egyszerűen kiment alólam.
Azzal már megtanultam együtt élni, hogy hülye vagyok és ennek következményei vannak, de azt, hogy végérvényesen elromlottam, még szoknom kell.