A wcben a földön hónapok óta ott hever a flitter, kegyetlenül és könyörtelenül emlékeztet arra, hogy nem mindig volt ez így. Képtelen vagyok eltenni onnan, az utolsó emlék, csak nekem jelent valamit, csak nekem fontos, az utolsó kapaszkodó, még akkor is ott lesz, amikor már üres lesz a lakás.
Arról a szoknyámról esett le, amit neki vettem, tudtam, hogy szeretni fogja, büszkén sétált mellettem a tavaszi napsütésben, az első sétája volt ebben az évben, arról beszélgettünk, hogy most már szebb lesz az idő, mennyi alkalom lesz még sétálni, megnéztük a tulipánokat, bánta, hogy nem nyíltak még ki, de majd holnap, holnapután is megnézzük, szép húsvétunk lesz, együtt a család, vakít a napsütés. A séta után mennünk kellett, még elmentem wcre, elköszöntünk. Kijött az erkélyre integetni, mindig integetett, de most el voltam foglalva azzal, hogy jót sétáltunk, tavasz van, későn vettem észre, mire lehúztam az autó ablakát elkanyarodtunk, nem látta már, hogy én is integetek. Lelkiismeret furdalásom volt, bántott a figyelmetlenségem, de megnyugtatott a tudat, hogy lesz még időm integetni legközelebb.
