Az esélytelenek nyugalmával, a rezzenéstelenek közönyével szemlélem az eseményeket, mintha én lennék az, aki kilépett a testéből és kívülről figyeli mi történik, aki már nem befolyásolja a történéseket, csak sodorja az ár, ő meg megy vele, amerre viszi.
Majd egyszer csak arra ébredek, hogy megint ott állok egy koporsónál, egy sír mellett, a rideg valóság visszaránt a földre, és belémnyilall a visszafordíthatatlan, a meg nem változtatható valóság. És akkor elmúlik az érzéketlenség, a közöny, a helyét mély fájdalom veszi át, amely elnyomja azt, ami most rutinnak tűnik.
