A vakság volt gyerekkorom rémálma, a legrosszabb, ami történhet, a legrosszabb, amit kis agyam el tudott képzelni, a bénaságot, egyéb testi bajt nem tekintettem rossznak, talán még kívánatosnak is, hiszen akkor nem lehet mást csinálni, nem is kell mást csinálni, csak egész nap feküdni és olvasni. Csak a szemem világa, meg a kezeim, amivel lapozni tudok legyenek meg. A többi nem számít.

Mióta nagyapám hetvensok évesen teljesen megvakult, majd nyolcvanpár évesen megint el kezdett látni, azóta nem félek a vakságtól.