A tavalyi év teli volt nagy felfedezések ideje, olyan dolgokat sikerült megismernem és megszeretnem, mint a dióolaj, a csicsóka és a sushi. De nem csak nekem volt ez a felfedezés éve, hanem az öcsémnek is, aki megtalálta dédnagyanyánk szakácskönyvét (és gyorsan ki is sajátította). Szenteste dobostortát sütött belőle, a család legnagyobb megrökönyödésére, mindenki ellenezte, mert koszol, van elég ennivaló és egyéb kifogások, azért én kitartottam kedvenc testvérem mellett, annak ellenére, hogy tudtam, hogy a dobostorta az utolsó dolgok egyike amit enni szeretnék, a maga gusztustalan szavics szivacs tésztájával, meg az ehetetlen vajas krémjével. Bíznom kellett volna dédnagyanyámban, (aki olyan finom sztrapacskát tudott csinálni, mint én, vagyis fordítva) és az öcsémben is. A tésztája még a piskótánál is lágyabb volt, tölteléke étcsokoládé és vaj, ez utóbbiból a gyerek a biztonság kedvéért egy tetemes mennyiséget kihagyott, de hogy ne tűnjön fel a hiány étcsokoládéval pótolta. Soha nem hittem volna, hogy egyszer nem sonkával, sajttal, hallal, sült csülökkel, vadhússal, krumplival, sztrapacskával és ezek variációival fogom magam halálra enni, hanem tepishátán sült dobostortával, aminek tökéletes kiegészítője volt ez. Az azóta kialakult étcsokoládé és testes vörösbor szenvedélyemről most inkább nem számolok be.