Még csak Már február közepe van, be kell pótolnom az elmaradt visszaemlékezéseket, sok évit, és azt is bizonyítanom kell, hogy szörnyen unalmas vagyok, - nekem bőven elég ehhez az előző két bejegyzés, de van akinek soha semmi nem elég - elmesélem, hogy a tavaly nem csak nagy felfedezéseket tettünk, hanem nagy újrafelfedezéseket is, ezek közé tartozott az Operaház, nem volt könnyű, elvégre még a szobánk ablakából is ezt látjuk. Nice view. Szóval felfedeztük, ismét, a maga pofátlanul alacsony jegyáraival és közelségével, öt perc alatt odaérnénk, ha egyszer elindulnánk időben, de a havi három alkalom ehhez túl kevés.
Az újrafelfedezések újrafelfedezéseket vonnak maguk után, így került elő a szekrényből a kék ruhám, amiben jobban hasonlítok egy manökenyre mint egy túlméretezett rongybabára, még a derekát is majdnem jó helyre varrták, csak pár centivel van följebb, a lengőbordáimat egyáltalán nem nyomja, mi ez, ha nem egy rámöntött ruha, bizonyítja ezt a sok a wc-be utánam rohanó öregasszony is, Aranyom, nem haragszik meg ugye, olyan gyönyörű a ruhája! Sajnos Béla sosem felejtette el azt a ruhát, nem érzi az újrafelfedezés varázsát, szerinte neki ennyi idő után már járna egy új ruha, zsörtölődik, újabban a hatkor kezdődő operákra veszek jegyet, ötig dolgozom, Béla pedig örül ha odaérünk, és van rajtam ruha.