Szerencsésnek mondhatom magam, mert még soha senkit nem temettem el a korosztályomból. Egyetlen egyszer kerültem közel ilyesmihez, és az is nagyon távoli volt, elsős középiskolás koromban az évnyitón hangzott el, hogy négy negyedikes sosem ért haza az évzáróról.

Viszont vannak emberek a környezetemben, akiket csak a csoda tart életben, nem az önpusztító életmódjuk. Nagyon nehéz ezzel szembesülni.

Pedig akiket szeretünk, azok más megítélés alá esnek, mint a többiek. Különösen igaz ez a kamaszkori nagy cimborákra.