Elvileg az az elméletem, hogy mindenkit kell hagyni érvényesülni. Mert ettől csak szebb lesz a világ. És gazdagabb. És viccesebb.

Így esett, hogy évekig tűrtem, hogy Béla összekoszolja az egész konyhát. Kísérletezzen. Jobban tudjon. Bevásároljon.

Béla most már inkább tud, mint kísérletez. Az ősz hajszálaimról már írtam. Akarom mondani nincsenek is. Takarít is. Maga után, és utánam is. Bevásárol. Mindig megpróbálják átverni, de sosem hagyja magát. Azért amikor azt mondják neki, hogy a felesége biztosan nem ezt mondta / nem ennyit mondott / nem erre gondolt, akkor nagyon-nagyon ideges lesz. Szerencsére általában munka előtt jár bevásárolni, így mire este találkozunk, már megnyugszik.

Szóval általában elégedett vagyok Bélával. Mert szeretem, hogy főz. Szeretem, hogy nekem főz. Szeretem, hogy ettől sikerélménye lesz. És szeretem, hogy mindez azért van, mert nem üldöztem el a konyhából. És együtt is tudunk főzni. Sőt együtt is szeretünk főzni általában.

De Béla tegnapelőtt két darab kacsacombot vett vacsorára. És este nyolc után ért haza. És inkább vett volna négyet, akkor nem kellett volna főzni tegnap is. Aztán tett alá olívaolajat (!?). Fél 11 kor már kész is volt a két darab kacsacomb. Ha nem lennék alultáplát, akkor nyilván egyéb morális problémák is felmerültek volna. Így csak az okozott gondot, hogy a gyomrom nem bírja jól este 10 után a kacsazsíros olajat. Meg amúgy sem igazán. De legalább tett bele almát, mert a kacsa almával a legfinomabb. Ezt tőlem tanulta. Szeretem, ha tanul tőlem.
 

Másnap vettem mindenféle finomságot, hogy megsütöm kacsazsírban. De mire hazaértem csillogott a konyha, zsír pedig sehol. Nem merem leírni, hogy kiöntötte. Mert nekem úgyis csak fájna tőle a gyomrom.