Továbbra sem találok szavakat a mai nappal kapcsolatban, ezért álljon itt vitéz Baranchi Tamáska Endre visszaemlékezése, a végén nevekkel, köztük az a név, mely nekem oly kedves.
Apám egyik nagynénje, aki festőművész volt, mesélte még hajdanán, hogy egyik festőtársa festés közben halt meg, milyen szép halál. Talán csak azért emlékszem erre, mert anyám teljesen magánkívül volt a szép halál kifejezéstől. Mikor utánajártam az alábbi sorok írójának, nekem is hasonló gondolatom támadt, stílusos, ha egy csendőr százados 2010. július 4. hagyja itt ezt a világot.
Csak pár hónapon múlt, és most már nem tudom meg sosem, hogy mi történt ott valójában. Lehet, hogy nem véletlenül alakult így, engem mégis nagyon bánt.
KAZINCBARCIKAI EMLÉKEK
A szovjet hadifogságból 1950 decemberében szállítottak haza Magyarországra. Budapesten rögtön a Mosonyi úti börtönbe zártak. Innen néhány száz társammal 1951 októberének egyik hideg éjszakáján erős ÁVH-s (Államvédelmi Hatóság, azaz kommunista politikai rendőrség) őrizettel lefüggönyzött fapados vasúti kocsikban Kazincbarcikára vittek. Útközben az ülésekről felállni vagy az ablakon kitekinteni tilos volt.
Már virradt, amikor vonatunk megállt és kis motyóinkkal, vásott egyenruháinkban vagy szovjet paplanruhában elhagytuk a vasúti kocsikat. Egy nagy, üres területre tereltek bennünket, melyet háromszoros szögesdrót kerítés vett körül. Mellette táblák sorakoztak: "Megközelíteni tilos! Az őr felszólítás nélkül lő!" Az őrtornyokban géppuskák és géppisztolyos ÁVH-s őrök voltak. Az üres terület mellett egy szintén szögesdróttal és őrtornyokkal körülvett négy háromemeletes bérház állt, amit Békeváros széléből különítettek el. Ide tereltek bennünket, hol a hadifogságból megmentett apró értékeinket "önként" le kellett adni. Névcédulával ellátott kis csomagjaink a "raktár"-ba kerültek. Ruháinkat a kiselejtezett és fekete csíkokkal megfestett "népi hadseregbeli" egyenruhákra cserélték ki, amelyeken korona nélküli magyar címeres gombok voltak. Ugyanekkor a hadsereg és az ÁVH az ötágú csillagos gombokat viselte.
Másnap hajnalban már meg is kezdődött a kényszermunka: kubikolás, házak és épületek alapjainak kiásása. A legkegyetlenebb dolog a "kavicsbányában" való robotolás volt. Ott kőfejtéssel, talicskázással és az állandó mozgásban levő hordszalagra való kavicslapátolással teltek el a napok, hetek, hónapok.
A tábor létszáma körülbelül 2000 volt. A legnagyobb rész csendőrökből állt. A csendőrtiszteket a kavicsbányába osztották be. Céljuk a nehéz testi munka végeztetésén kívül az emberi méltóság teljes megalázása volt. Csak "zsivány, gazember, betyár, haramia, népnyúzó vagy bitang" néven szólítottak. Ebben nemcsak az ÁVH-s legénység, de tisztjeik is erősen kéjelegtek. Megfelelő hajcsárokról is gondoskodtak. A kavicsbányában a munkavezető "fekete cár" - egy áruló csendőr-kerületi gépkocsivezető Monori szakaszvezető volt. A keze alá beosztottak, de főleg a csendőrtisztek, igen sokat szenvedtek komisz és szadista hajlamai miatt. Az embertelen hajsza következtében egymásután nőttek ki a földből a hatalmas betonívek és hűtő tornyok. Az előzőleg üres terület kezdett "benépesülni". Vasárnapokon a raboknak csak egy része pihent, mert a vasúti szerelvénnyel beérkezett homokot, téglát vagy cementet akkor is kirakatták, hogy a kocsikért ne kelljen fekbért fizetni. A hármas számú épület alatt volt egy tizennyolc-cellás pincebörtön. Itt folytak a kihallgatások, illetve "szűrések". A főkínzómesteri tisztet a cigány származású Szücs-Fürst Béla ÁVH-s hadnagy látta el. Csak úgy emlegettük, hogy a "fekete hadnagy." Ő volt az élet és halál ura a táborban. Fő tartózkodási helye a "pofozó szoba" volt. A kegyetlenkedésekben maga járt elől jó példákkal. Különböző szervezkedéseket, földalatti összeesküvéseket próbált jegyzőkönyvekkel bizonyítani. A beismerő vallomásokat kurtavassal, álló és vizescellákkal, koplaltatással igyekeztek megszerezni. A csendőrök közül hosszabb ideig tartották a pincebörtönben Zalasdy Ferenc ezredest, Budur Károly és Láncz László századost, akit később ki is végeztek. Ott szenvedett még Fery Pál és Fráter jános főhadnagy, Üveges Sándor g. főhadnagy, Tatár András g. hadnagy, Tóth Aurél és Tereskey József zászlós is. Jómagam 165 napig sínylődtem abban a börtönben. Az idősebbek közül a táborban halt meg Hartay Rezső alezredes és Vukováry Kálmán g. alezredes.
1952 karácsony másodnapján kőfejtésnél rám szakadt a bánya, amely alól társaimnak sikerült kiásniuk. A bal lábam három helyen tört el. A mosonyi úti börtönkórházba kerültem. Itt köménymagos levessel és szárított marharépa-főzelékkel "tápláltak" bennünket. A betegek nagyon legyengültek. A gyógyítással sem az Izraelből behívott ÁVH-s orvos alezredes, - aki még magyarul sem tudott, - sem pedig Pethő orvos őrnagy nem sokat törődött. Az általuk munkára alkalmasnak minősítetteket visszaszállították a különböző munkatáborokba. Én is visszakerültem Kazincbarcikára. Itt a "vegyi kombinát" épületeinek nagy része az 1953. év végére elkészült, s ekkor kezdtek a rabok szabadulni. A csendőröket az utolsó napra hagyták. Csoportonként az l-es épület alsó nagy szobájába rendeltek bennünket. Ott arra figyelmeztettek, hogy annak elmondása, hol, kivel, meddig voltunk, mit csináltunk és hogyan bántak velünk: "államtitok elárulása". Ezért több évi börtönbüntetés jár. A hallgatást írásban is megígértették. Hazaérkezésünk után a helybeli ÁVH-nál kellett jelentkeznünk, mert a belügyminiszter rendőri felügyelet alá (ÁVH) helyezett minden csendőrt rendfokozati különbség nélkül.
Rajtam és a fentebb említetteken kívül a következő csendőrtisztek voltak a kazincbarcikai munkatáborban: Kricsfalussy-Hrabár Sándor és Barabás József ezredesek. Dr. vitéz Gereőffy Géza, Lovas Nagy István és Thassy-Plávensky Ferenc alezredesek. Dr. nemes Kacskovics Balázs, Csikós Jenő, Kovási Bretán Sándor, dr. vitéz Kovách Jenő, nemes Simon László, dr. Csethe Miklós, Klim László, Dávid Sándor, dr. Nagy Attila, Igmándi Simon Jenő, dr. Polgár Barna és dr. Bogya András századosok. A később kivégzett Félegyházy-Medgyesy Ágoston, Bugarin Horváth Pál, dr. Lányi Zoltán, Lám Béla, dr. Veres Andor, Tassi·Becz Ádám, vitéz Kásás László, Zajka Gyula, Mészey Géza, vitéz Komporday Pál és Vámosi József főhadnagyok. Bánházy Tibor g. főhadnagy. Kéry Kálmán, Herendy Ödön, vitéz Komondi·Zoltán és Tárkányi László hadnagyok. Bálványosi Árpád és Páhoki János g. hadnagyok. vitéz Széki István zászlós és dr. Szamosujvári Novák Dániel hadapród csendőr őrmester.
A kazincbarcikai kőbányában tiszti bajtársaikkal együtt szenvedtek a tiszthelyettesek és csendőrök is, akiknek száma sokszorosan felülmúlta a fentebb említettekét.
Nyugaton, 1977 december 31.
vitéz Baranchi Tamáska Endre
szkv. m. kir. csendőr százados,
a kazincbarcikai tábor volt foglya
2011.02.25. 09:17:39
2011.02.25. 12:19:45
motymoty 2011.02.27. 17:00:50
Honnan volt kése? És ennyi ideje??
s.meli 2011.02.27. 20:00:45
mondjuk sosem értem meg, miért voltak rosszak azok az emberek, de egyet tudok, a politika mindig téved, és soha sem lesz igazság amig ember uralkodik az emberen...
2011.02.27. 22:32:07
motymoty 2011.02.28. 16:36:38
2011.02.28. 21:16:31
motymoty 2011.03.01. 09:32:42
(Hogy a politikából mikor lesz tény és történelem, az egy érdekes kérdés. Mindesetre ténynek sajnos tény. Ezeknek az embereknek 9 évet teljsen elvettek az életükből, megnyomorították őket egy életre, és most csak a "szerencsésebbekről" beszéltem. Mindenkinek kívánom, hogy soha ne kelljen hozzátartozója nevét ilyen szövegek végén olvasnia!)
2011.03.01. 10:14:43