Rákosinak köszönhetően Magyarország nagy rizstermelő ország lett. (?)

Rákosinak is köszönhetően ma már Magyarországon 8800 tonna rizs is el tud tűnni nyomtalanul (állítólag).

Jelentem, nem én ettem meg.

Pedig szeretem. Borsóval is, de pirított apróra vágott répával, mungóbabcsírával (vagy szójababcsírával) illetve hagymával vagy anélkül, nyakonöntve egy kis szójaszósszal nagyon. Az egyik legjobb köret. De csakis a krumpli után.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján mindig összeszorul a gyomrom. Emellett tehetetlen dühöt is érzek. Mindig azt hittem, hogy ez idővel enyhülni fog. Talán majd egyszer. Addig is szomorú szívvel gondolok nagyszüleimre, akinek életüket megnyomorították vagy elvették. 

Igyekeszem úgy élni, hogy büszkék legyenek rám. Úgy, ahogy ők soha nem élhettek.

Megjegyzés: csak legyen hozzá elég bátorságunk.

Sokszor összeszorul a gyomrom amikor öreg és nem is annyira öreg bácsikat, néniket látok jártamban-keltemben petrezselymet, virágot, metszőollót, elemeket meg még kitudja mit árulni. 

 „… A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat. … Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. …”

 Régóta terveztem egy bejegyzést újságokról, újságírókról, illetve a ciprusi mentalitásról is. Bevezetésként álljon itt egy tanulságos kép.

Az ember egész életét betölti a birtoklási vágy. Az ember alapvetően mindent birtokolni akar. Embereket, tárgyakat egyaránt.

Ezen a helyen állt az első bejegyzés, mely nem állta ki az idők próbáját.