édes - keserű

Egyébként pedig olvasni sokkal jobb, mint írni.

Az ember nézi a blogokat, reménykedik, hogy mielőbb kerül fel újdonság, aminek izgatottan nekieshet.

Viszont a saját blogomat hiába nézem. Nem frissül magától.

Ez a baj az életemmel is. Nekem kell benne összeszednem magamat. Magától nem megy előrébb, és csak akkor működik rendesen, ha beleadom, amit bele kell adni.

Ez nem mindig könnyű. És nem is mindig sikerül.

Sokszor szembe jön az utcán. És egy percre sem hagy nyugodni.

A hiányérzet egy nagy geometriai test, átlátszó plexiből, mely hol gömb alakú, hol kocka, hol kisebb, hol nagyobb. Hol a mellkasomban van, hol a gyomromban, néha a fejemben.

Ha kiszabadul a tokjából az egész testemet átjárja, a kislábujjamtól a fejem búbjáig, bebújik a sejtjeim közé és nem enged.

Szaladok, illetve eszeveszetten rohanok arra a hétvégére, amely 11 éve már csak a miénk, és áldom a sorsot és a link teenager éveimet, hogy új osztályt kaptam negyedikben, ahol rengeteget tanulhattam emberségből, és olyan embereket ismerhettem meg közelről amilyenekkel se azelőtt, se azóta nem hozott össze a sors. Valószínűleg nem is fog soha, annyira különböző világban mozgunk mi, hogy az ember el sem tudná képzelni, hogy ez a fajta világ is létezik.
 

Megint ott fogunk ülni a diófa alatt, isszuk az Ászokot és egy egész hétvégére 16 évesek leszünk mindannyian.

Az egész élet teli van be nem fejezett mondatokkal és ki nem mondott szavakkal.

Nem szeretek egyedül lenni. Ezért nem is szeretnék egyedül megöregedni. Hogy ezt elkerüljem igyekszem elviselhetőbb lenni. Hogy legyen aki elvisel. Most. És hosszútávon is. Ezért múlt héten megfogadtam, hogy nem fogom minden egyes alkalommal (kétnaponta) elmondani, hogy utálok hajat mosni,* mert én biztosan unnám ezt hallgatni egy életen át.

Lehet tippelni, hogy hányszor hangzott ez el eddig a héten.

*Arról, hogy azt mondogassam, hogy utálok körmöt vágni, majd a következő félévben évtizedben fogok leszokni. Azt úgyis ritkábban kell.

Esik az eső és csak arra vágyom, hogy bebújjam a nagy, csíkos takaróm alá. Szerencse, hogy van, aki mellém bújjon. Örülök, hogy megférünk alatta ketten.

Régóta vágyom erre.

A wc-papírok mind illatosak, színesek és mintásak. Nem szeretem a színes, illatos és mintás wc-papírt. De nem baj, mert egyszer majd valaki kitalálja, hogy a színes, illatos és mintás wc-papír rákot okoz, és akkor majd megint lehet sima fehéret kapni. Mint régen. Némi felárral.

Azt hiszem elvesztettem. Vajon hova lett? Akkor mégsem lettem érett nő?

Nehéz az élet..

Rohanok haza. Beesem az ajtón. Nagy baj van. Nagyon nagy baj van. Riadt fej, ölelés. Jaj, mi baj van, Babám? És akkor elmondom neki a titkot az első ősz hajszálról.

Vajon ha az egyik lábamról a másikra állok és közben kitartóan azt mormogom, hogy mitévőlegyek, mitévőlegyek az segít?

És ha igen, akkor az én helyzetemen? Vagy a legyek helyzetén?

Fáj a szívem nekem belül
Mert bú szorítja két felől
Fáj a szívem bánatjába
Mert nem járhat szabadjára

Mondd meg rózsám az anyádnak
Ne átkozzon fűnek fának
Mert az átok helyet keres
Azt fogja meg kit érdemes

Annyi nékem az irigyem
Mint a fűszál a mezőben  
Szól a világ, hadd hogy szóljon
Csak az Isten el ne hagyjon

Eddig is voltak fenntartásaim a majdnem anyósom irántam tanúsított jóindulatával kapcsolatban,

Azt hiszem az emberek sokkal könnyebben fel tudták dolgozni a halált, amíg halottaikat a kert végébe, a kedvenc fájuk árnyékába temették, és a sírra virágokat ültettek.

Holnap lesz a temetés.

Ott lesz az egész város. Mindenki azt fogja nézni, hogy mit csinálok, ha sírok az a baj, ha nem, akkor az, ha kicsit akkor az, ha nagyon akkor meg az.

Nem szeretek nyilvánosan sírni. Sírni sem. Vágyódom a lákásába. Nagyon. Csak félek, hogy nem fogom már ott megtalálni a lelki békémet.

Tegnap tudtam meg, hogy a családom kitalálta, hogy fehér ingben lesznek, mert nem szerette a feketét. Hát jó, hogy szóltak. Pedig bizonyára sejthették, hogy nincs fehér ingem. Majd B.re adok fehér inget, legfeljebb azt hiszik, hogy két fiuk és két lányuk van. Úgyis igazságosabb arány, mint a három lány egy fiú.

A bámészkodókat meg leszarom. Csak éljem túl.

Én, aki mindig annyira szerettem enni. Mindent-mindenkor. Kár, hogy ebben a borús borongós időben nem sok jut belőle. De legalább nem kell sok időt evéssel töltenem. Több marad másra.

Amikor végre kisütött a nap és azt hittem, hogy most már minden rendben lesz, akkor elkezdett esni az eső. Pár percig úgy tűnt, hogy utolért egy napsütéses tavaszi zápor. De szivárvány helyett beborult és ömlött.

Vettem egy szoknyát. Földig ér és bő. Tudom, hogy ha nem lenne fekete tetszene neki. Remélem azért így is tetszeni fog. Szeretnék nagyon-nagyon szép lenni. Szeretném ha meg lenne velem elégedve. Ha büszke lenne arra, hogy milyen szépek vagyunk.

Néha azt hiszem, hogy kezdek meghülyülni. Úgy érzem mintha esküvőre készülnék. Csak ez most egy kicsit fontosabb, mint egy esküvő.

Ezt a gobleint Mama hímezte. A képen látható település az országot jelképezi.

Mérhetetlenül szomorú vagyok.

Felhívott. Kedden. Hogy együttérzését kinyilvánítsa. Nem volt erőm hozzá, odaadtam B-nek a telefont. Beszélt vele. Megbeszélték, hogy nekem ez a beszélgetés most nem esne jól. Azt mondta oké. Majd ha úgy érzem, hívjam fel. B. csütörtök este mondta, hogy a mamája és a két nagynéni is hívta őt eme ügyben. Jól esett, örültem neki, hogy ilyen kedvesek. Fél órával később hívta az anyukája, majd mellékesen megjegyezte, hogy most már nem szeretne velem beszélni. Mert nekem az nem kell, ami az ő családjuktól jön. Így fogalmazott.

Nagyszülőm is elment közülünk húsvét hétfőjén. Hiányzik. Nagyon. Egy biztos, állandó pont volt az életemben. Mindig várt, soha nem kellett bejelentkeznem. Ahogy ült a karosszékében maga volt a megtestesült nyugalom. A megtestesült állandóság. És a megtestesült derű.

Van egy kedves barátom nevezzük mondjuk Asztalos Árpádnak (vagyis magyar vezetéknév, magyar keresztnév). Felvidéki. Ezt sokan (nagyon sokan) nem értik. Van akinek a hír hallatára felcsillan a szeme, hogy ja, erdélyi? Ők a tájékozottabbak.

Ha egy ilyen beszélgetés során előjön Szlovákia, akkor mindenki gyorsan nagyon okos lesz és tudja, hogy szlovák. Ez logikus. Ha Magyarországon magyarok laknak, akkor Szlovákiában tótok szlovákok. Van akinek feltűnik még egy aprócska hiba. Ilyenkor szoktak gratulálni a nyelvtudásához. Persze van aki nem ennyire gyanútlan, és felmerül benne a kérdés:

- Te honnan tudsz magyarul?

- Ez az anyanyelvem.

- Az nem lehet, mert szlovák vagy.

- Nem vagyok szlovák, magyar vagyok. Tudod az úgy volt...

- Nem érdekel a történelem, tudom, hogy a Fidesz taníttatja magyarul a szlovákokat, mert így akarnak nyerni a választásokon.

Bélám: Jaj Baba letakarítottad a tűzhelyet? De jó! Olyan ügyes vagy.

Én: Nem, te takarítottad le még tegnap.

Még mindig nem jutottam túl a miért nem kell a blog kérdéskörön. Változtatni szeretnék az életemen, végiggondolni dolgokat, elszámolni magammal, az életemmel, vágyaimmal. A tudatos végiggondolásnak a legjobb módszere az, ha az ember megfogalmaz dolgokat. A megfogalmazás alól úgy a legnehezebb kibújni, ha az ember leírja, mert akkor nem nagyon maradhatnak elvarratlan szálak. Nincs mód majd még egyszer átgondolni. Most van, most kell átgondolni. Nincs tologatás, pedig az az egyik kedvenc elfoglaltságom.

Az elméletem tökéletes. Írni kell és kész.

Kár, hogy az írás alól a legkönyebb kibújni. Pedig ebben még jobb vagyok mint a tologatásban.

A kör bezárult.

Pedig nagyban megkönnyíti a dolgomat, hogy senki nem olvas. Ezzel lekerül a vállamról a külső megfelelési kényszer, ami jó.

Saját dühöngőm van. Juhé.

(Elolvastam a blog írásról eddig alkotott véleményeimet eddigi kínlódásaimat. Érdekes mennyit változik az ember egy év alatt, még így közel a 30hoz is tudok töketlenkedni egy ilyen tökéletesen lényegtelen kérdésen.)