édes - keserű

Egyszer azt mondta nekem egy kedves cimborám, miközben az óvoda tetején feküdtünk és a cseresznyét dézsmáltuk, hogy ha valamit nem szeret, akkor azt addig eszi, míg meg nem kedveli.

Az önmegtartóztatás nem az erősségem, úgyhogy megint közzéteszem ezt a nótát, ne tévesszen meg senkit, ez most kalotaszegi, nem mezőségi, nagyon változatos vagyok. (Remélem a látnivalónak köszönhetően Szöszke is visszatér.)   

 (A mezőségi vátozatot megtaláljátok, ha beírjátok föntre a lukba, hogy udvaromon. És a kevésbé szalonképes versszakokat is.)

Nem értem azokat a sok helyen felgyülemlő és özönlő véleményeket, miszerint máshol sokkal jobb, zöldebb a fű, az emberek nem is emberek, hanem egyenesen földre szállt angyalok, pedig nem. S hangzik mindez legtöbb esetben olyanok szájából, akik nem beszélnek semmilyen idegen nyelven, és talán még az országot sem hagyták el soha. Honnan tudják? 

Pedig ahhoz, hogy az ember lássa, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés, sokszor még nyelveket sem kell tudni. Hallottatok már Theo van Gogh-ról? Pim Fortuyn-ről? Vagy Geert Wilders-ről? Vagy Ayaan Hirschi Ali-ról? (Bocsánat, leragadtam a házi feladatomnál.) Mert az előbbi kettő már nem él. Az utóbbi kettőnek sincs sok esélye a természetes halálra.

Mindez csak arról jutott eszembe, hogy jó pár éve nézem már, ahogy egy általunk - és nem csak általunk - nagyra tartott nemzet tagjai folyamatosan aknázzák alá a másik munkáját, méghozzá az állami szférában, nem a versenypiacon. Hogy mi a tétje, vagy az értelme mindennek? Ne kérdezzétek, nem tudom. Az egyik intézmény próbálja ellehetetleníteni a másikat, kitartóan, következetesen, teljesen feleslegesen.

Meglepő, de a külföldit is anya szülte.

Szeretem Bélában, hogy mindig a legjobb időpontra tudja időzíteni a megjegyzéseit, mióta ellopták az utolsó körömvágó ollónkat, minden nap elmondja, hogy hosszúak a körmeim, tényleg, de nem nagyon tudom mit tehetnék, körömvágó ollót is akkor akartam venni, amikor bicskát, és semmi kedvem most ezért mondjuk Sárbogárdra utazni, márpedig nekem magyar kézműves körömvágó olló kell, mi más?

Hiába sajátítottam ki dédnagyapám tábori ollóját, ezzel is csak a baj van, mert rettegek, hogy elhagyom, hiába a hoztunk egy szabályt, hogy nem lehet kivinni a lakásból, nem nyugtat meg. No meg kidolgoztam egy elméletet arra is, hogy az csak tábornoki körmökre jó, meg minden egyébre, ezért minden egyebet vágok vele, körmöt nem.

Vagy egy nagy mű, – vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, – vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, – vagy az emberek.
Vagy a kolostor, – vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

Reményik Sándor

"Egy lángot adok, ápold, add tovább" - mondta Reményik Sándor, s még utána sokan mások, de nem tudok felnőni a feladathoz. Soha nem leszek méltó az őseimhez. Köztük Sándor bátyámhoz sem.

A virtuális világ felbecsülhetetlen előnye, hogy nem kell benne se mosni, se vasalni, se takarítani, se zoknit foltozni.

 Ugyanitt a kommandósok elfogytak.

Sokrétűen felhasználható angol legénybúcsús társaság ingyen elvihető.

Kiválóan bevethetőek:

• nyelvtanulási
• nyelvgyakorlási
• esetleg házasodási és
• kivándorlási célokra.

Sok gondozást és alkoholt már nem igényelnek, egymást kiválóan elszórakoztatják. A gumimajom, amivel egymás fejét ütik a cég ajándéka, de nem kötelező őt is befogandni.

Vigyázat, tájszólásban beszélnek! Felhívjuk kedves vásárlóink figyelmét, hogy a majommal való ütlegelést minden esetben ováció követi!

Kivételesen betettem az új bérletet, rögtön a hónap első napján, gondoltam, hogy ma fogom megváltani a világot, ha reggel ennyire összeszedett és figyelmes voltam, a hiú ábránd akkor foszlott szét, mikor az irodába az új bérletemmel próbáltam behatolni kulcs helyett.

A jó lovas katonának
De jól vagyon dolga
Eszik, igyunk!

Béla mindig zokon veszi, ha valakiről azonnal véleményt mondok, így volt ez a buszon is, (itt még mindig a múltkori erdélyi disznőölésról van szó, sajnos csak most találtam meg ezt a pár mondatot, s igazán sajnálnám, ha lemaradnátok arról, hogy mennyire elviselhetetlen vagyok) pedig mikor hátranéztem a mögöttünk ülőkre, rögtön tudtam, hogy ebből még nagy baj lesz, mondtam is Bélának, persze kiakadt, hogy honnan tudhatnám. Mióta hazajöttünk, minden másnap elmondja, hogy jaj, azok az emberek, az valami rettenetes volt, de én feleslegesen mondtam, mert az túl korán volt, a túl korai vélemény pedig nem állja meg a helyét, csak három nap elteltével, mikor már mindenki látja a nyilvánvalót, s Béla is belátja aktív tiltakozása ellenére is, hogy nem mindenki jó ember.

Persze a schönherzes gyerekre is hiába mondtam még reggel buszra szállás előtt, hogy schönherzes, csak akkor vált schönherzessé, mikor már 3 napja üvöltötte szakadatlanul minden rend után, hogy itatás,* amivel Bélát teljesen sokkolta, pedig mondtam neki rögtön, hogy készüljön fel, mert schönherzes, s most nem tudom, hogy Béla egyszerűen nem hisz nekem, vagy jótékony homály fedi nála a schönherzes éveket, amiből neki kettő is jutott, nekem szerencsére csak egy, azért valahogy túléltük, bár Béla gazdagabb lett ott egy allergiával.

* Néha lecserélte a fenti csodálatos örökzöldre. S mikor egyszer tovább énekelték, akkor megszeppenten pislogott.

A fészbúk is jó végül is valamire, a furcsa tanulság az, hogy kívülről valószínűleg nem tűnök annyira vállalhatatlannak, mint belülről, többen is voltak akik felvállaltak névvel és képpel, kár, hogy erre csak én nem vagyok képes.
 

Hiába van a neves szaklapban egy egyoldalas cikk apáról, ha nincs aki örüljön neki. S bennem ez már csak az újságárusnál tudatosult. 

 A madarak pont olyanok, mint az emberek. Mindig a legalsó mag kell nekik.

Táncra csak alsószoknyát és felsőt felejtettem el vinni, szerencsére az utóbbi volt rajtam. Harisnyával eleve nem akartam bajlódni, mert kényelmetlen, ezért az sem volt nálam. Természetesen pont akkor volt sokkal több fiú, mint lány, így nem kellett unatkozniuk míg  vártak a lányokra, ráérő idejükben bámulhatták a fenekemet. Szerencse, hogy ezen testrészem a viszonylag vállalható kategóriába tartozik, sokkal nagyobb baj lett volna, ha félmeztelenül megyek, vagy elfelejtem a fejemre húzni a zacskót. Egyébként kifejezetten hasznos volt, mert amíg azt néztem a tükörben, hogy kilóg-e a fenekem, meggyőződhettem arról is, hogy a tánckultúrám egy bájos, túlméretezett rongybabáéra hasonlít, megérte vele ennyit küzdeni. Olcsó vigasz, hogy amikor ötgyerekes családapákba kellett véletlenül és váratlanul becsapódom, azt mindig tökéletes tartással tettem, hogy hatékonyan le tudjanak rólam pattanni.

Természetesen pont azon a napon felejtettem el reggel megfésülködni, amikor két konferenciára és egy fogadásra kellett mennem. Legközelebb bizonyára a fejemet fogom elhagyni. Akkor legalább senkinek nem fog feltűnni, hogy nem fésülködtem.

A fészbúk sajnos nem tudja, hogy homokozó kisrókák vagytok, úgyhogy rajongjatok lelkesen. Most, hogy már ennyien vagytok, gondoltam év végéig leelőzöm Michael Jacksont. Már tervezem a motymoty forever és a motymoty über alles blogokat. Még nem döntöttem el, hogy fordítókkat alkalmazzak, eladjam a licencet, vagy a franchise lesz-e a legmegfelelőbb megoldás. 

Nagyon zavar a facebook nyelvhasználata, de sajnos nem eléggé, a vérnyomásomat nem hozza rendbe. Azon azért még gondolkozom, hogy vajon mi jutott eszébe annak, aki odavéste, hogy mi jár a fejedben. Persze értem, hogy nem mindenkinek halacska van a fejében, (mi úszik a fejedben?) vagy alien (tegnap óta azon gondolkozom, hogy mit csinál), de szerintem a különböző rágcsálók viszonylag ritkán fordulnak elő emberi fejekben.

Biztosan csak az a bajom, hogy oldalam van, ezért én nem tudok jelölni senki. Csak várom a rajongást. (?)

Azért közzétettem az első semmi értelme mondatomat.  Elmaradt a katarzis. Érzem, hogy nem érzem. Persze nem tudom mit várok, mikor már a wc-papírt sem értettem.

M: Úgyis megyek orvoshoz,* rögtön bejelentkezhetnék fogorvoshoz is.
B: Fogorvoshoz? Minek? Van valami a fogaddal?
M: Nem, nincs. Tudod a normális emberek évente, félévente járnak fogorvoshoz.
B: De mi nem vagyunk normális emberek.

* egy utcában vannak

Na, még annyit, hogy az nagyon tetszik, hogy a lapomat még bizonyára senki sem látta. Ki látta volna, és miért? De a megosztott tartalmak már négyszer körbefutották a földet. Legalábbis állítólag ennyien látták a megosztott tartalmakat. S bár rengetegen látták, mégsem kattintott soha senki tovább. No ez az igazi rejtély.

A mai világban már a szoftverek is képesek hazudni.

De legalább a kitartó katasztrófaturista jóllakott.

1075 ember választotta előttem eddig a Facebook címet a kiemelkedően izgalmas bejegyzése elé a blog.hu rendszerében, beálltam a sorba, fő az egyediség, ki is utalok magamnak egy virtuális vállveregetést, hátha kapok egy pofont a monitortól.

Kíváncsiság közléskényszer helyett. Nem meglepő. Az előbbi mindig sokkal nagyobb szerepet töltött be az életemben a normálisnál. Az utóbbi lényegesen kisebbet, szokott is belőle probléma lenni. Mindkettőből.

Szóval kellett nekem ez a facebooknak nevezett izé, hogy lássam mi az. Nem tetszik. De ott vagyok. Lehet fogadni meddig. Megkereshettek. Továbbra sem értem a jelenséget. S nem nagyon jut eszembe semmi, amit megoszthatnék.
 

Hétvégén simogattam pulit, rögtön kettőt is. Régi nagy álomom teljesült.

Meglepő, de közelről meg lehet különböztetni az elejét a hátuljától.

Végre terveztem egy pihenős, gyógyulós hétvégét, itt lett volna már az ideje, ennek ellenére nem lepődtem meg nagyon, mikor szombat délben Hajdúszoboszlón eszméltem.

Nem értem miért van az, hogyha meg kell fogalmaznom azt, hogy mennyire rettenetesen a halálomon vagyok, az egész jól megy. Egyéb tevékenységre viszont teljesen képtelen az agyam.

Mondjuk ha ott ülnék az orvosnál, akkor már erre sem lennék képes.

Annyira nagyon rosszul vagyok, hogy akár férfi is lehetnék. Mondjuk ennek ellentmond az, hogy a munkahelyemen fogok meghalni.

Egyébként nem szeretem a nemi alapon történő kategorizálásokat.