édes - keserű

A mai nap az a nap, amikor a legsablonosabb bejegyzéssel is szörnyen egyedinek tűnhet, ki nem említi se a Goldenblog, se a szavazás szavakat.

A nyaralás nem teljesen úgy ért véget, ahogy szerettem volna, elterveztem, hogy utolsó nap, Béláék osztálytalálkozóján végre pihenni fogok, és síruhában pulóverben fogom elfogyasztani a maradék csíki söreimet, (mert azt írták az óriásplakáton, hogy bárhova is megyek jusson eszembe a Hargita, én pedig mindig követem a reklámok utasításait) miközben a Badacsonyt bámulom, és kiverem a díszes társaságot snapszerben (ez utóbbit azért nem hagytam ki), de sajnos valaki elkezdett arról diskurálni, hogy mióta egy éve lejárt a jogosítványa nem vezetett, amire aztán a többiek is bólogattak, hogy a lejáró jogosítványokkal mennyi gond van, és Bélának is kezdett gyanús lenni, hogy vajon az ő jogosítványa miért nem járt még le, ha együtt csinálták annak idején.

Sajnos az is kiderült, hogy a dátumot nem úgy kell nézni, ahogy én néztem a saját jogosítványomon, hanem fordítva, ezért az enyém még érvényes.

Visszarázódni mindig nehéz, most valahogy különösen, gondoltam, hogy majd akkor jelentkezem, ha összeállt a fejemben a kép, de rájöttem, hogy ez egyenlő lenne a végső búcsúval. Úgyhogy majd jelentkezem. Azzal a fejjel ami jutott. Valami érdekessel. Talán a cipőm talpáról, ha már ott hagytam abba. Vagy nem. Lehet, hogy majd egy nincs mondanivalóm, de azért írok valamit bejegyzés lesz a következő (is). Hogy ennek is meglegyen a méltó folytatása. Még az is lehet, hogy kombinálom a cipő talpával. Vagy...
 

A nyaralás első nagy fénypontja számomra az, mikor átvezetek a Királyhágón.

Az elmúlt időszak legnépszerűbb olvasmánya a remekbeszabott elköszönés az elköszönés volt. Meg se merem kérdezni, hogy ez most katasztrófaturizmus, vagy tényleg erre van igény.

Úgy terveztem, hogy mire elkopik az első karaktercipőm talpa, addigra megtanulok táncolni. Valamennyire.

Már tél elején éreztem, hogy az idei tánctáborban kivételesen nem a bokámat fogom kitörni, a cipőmmel lesz gond. Nem foglalkoztam ezzel, csak akkor, amikor már tisztán látszott a talpam, hogy ha a marhabőr elkopott, akkor az én bőröm sem fogja sokáig bírni. Szerencse, hogy a leukoplast mindenre jó.

Semmire sem megyek a megérzéseimmel, ha nem tudom azokat megkülönböztetni  a félelmeimtől.

Kedves barikáim, énke most elmegy nyarikálni, legyetek jók, álmikáljatok cépeket, cupp, cupp puszikácska.

ui: Goncizzatok rám, hogy a sátracskámban ne legyen se özönvizecske, se szúnyoghordácska. Köszike.

Jaj Istenem tégy egy csodát
Apósomból szénaboglyát,
Anyósom a tetejébe,
Puskaport a fenekébe

Béla nagymamájának a születésnapját ünnepeltük a hétvégén. A virágokat anyós rendezte, két fajtát. Az egyik fajtát adta a család. A másikat a hozzám hasonló aljas köcsögök kevésbé népszerű egyének. Valószínűleg rosszkor adtam oda, az unokákkal együtt, mert teljesen bepánikolt, hogy az más fajta virág, azt nem lehet összekeverni, külön kell tenni, úgyhogy amint odaadtam, kikapta Mami kezéből a virágomat, és elrohant vele. Bizonyára nagyon sajnálta, hogy elfelejtette mondani, hogy nekem kell utoljára odaadnom, mert engem utál legjobban.

Béla kínjában kidolgozott egy elméletet, hogy csak az számít, hogy az ember választottja jól kijöjjön a nagymamájával. Ennek a kritériumnak sikerült megfelelnem, kár, hogy a családja utálatát még a nagymamák testvéreinek a szeretetével is nehéz lenne ellensúlyozni.

A vonaton felejtett telefonom tegnap este még elutazott Pécsre, hogy ma reggel az első vonattal a Délibe érkezzen, kicsit aggódom, hogy a MÁV mindezért ne számítson fel viteldíjat, mert a menetjegy árából bármikor pótolni tudnám a veszteséget.

Mi ez?

 
Én vagyok az a csálé szemöldökű lány, aki hetente elbattyog a boltba négy liter olívaolajért.

Azt hiszem lassan megint új hobbi után kell néznem.

A felnőtteknek azóta nem hiszek, mióta elmúltam 18, és az ígértekkel ellentétben nem múltak el a pattanásaim.

Nem akartam megtudni, főleg nem pont most, a szívem egyik felét kitépték hétvégén, tessék itt a másik, pedig elég volt nekem a sok féligősz vagy kopasz fej, a ráncok, szarkalábak, be kellene tiltani, hogy olyan emberek akiket nagyon szeretek, ennyit öregedjenek egy év alatt, ezt nem lehet túlélni, megint el fogom őket veszíteni, ha már a drogoktól nem tudtam őket megvédeni, hogy akarhatnék szembeszállni a halállal, nem lehetne, hogy inkább én haljak meg elsőként?

 És akkor még ez is, kivágták az összes taxust, nem hiszem, hogy ezt mostanában sikerül feldolgoznom, a bölcs taxusokat, titkok tudóit, megannyi generációk kultikus növényeit halálra ítélték. A legjobb az egészben, hogy nem azért vágták ki, hogy az eredeti állapotokat visszaállítsák, hanem mert csak. Tudom örüljek, hogy nem hagyták összedőlni az épületet, örülök, de a színe is úgy fáj, azt hirdeti, hogy nekem már semmi keresnivalóm nincs ott, de eddig legalább ott voltak a taxusok, akikhez M. mindig beszélt, mi meg halálra röhögtük magunkat, az az egész ember egy nagy standup comedy volt, de már nincs se kellék, se közönség.

Soha többet nem fogok felmászni egyetlen taxusra sem.

A tiszafa 2011-ben az év fája. Mi más lenne?

My heart is broke
But I have some glue
Help me inhale
And mend it with you
We'll float around
And hang out on clouds
Then we'll come down
And have a hangover

Minden évben belehalok egy kicsit az osztálytalálkozóinkba.

Nem értem miért gondoltam, hogy a háziorvosom a legmegfelelőbb ember arra, hogy az évek során felgyülemlett panaszáradatomat meghallgassa, úgy tűnik az elmúlt 10 évben kiestem a rutinból, a tanulság kemény és fájdalmas, és hol van még a vége. Én vagyok az a lány, aki az idei nyarat különböző szakrendelők ajatajai előtt fogja eltölteni.

Csigáink is voltak mostanában megint, a frissen betakarított citromfűvel kerültek a lakásba, de úgy tűnik valamennyire azért mégis fejlődőképes vagyok, nem ettem meg egyet  sem, Béla másnap visszavitte őket a kertbe, uzsonnás dobozban.

Elképzelni sem tudom, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy rendeltetésszerűen működjem, mert amit művelek az elviselhetetlen. Ma arra eszméltem, hogy alig tudom elolvasni amit a főnököm nyomtat, gondoltam megnézem van-e még a nyomtatójába utánpótlás festékanyag, természetesen nem volt, és ez csak azért baj, mert egy nagyon remek, messzi idegenből melegen ajánlott dell nyomtatója van, amihez idehaza teljes képtelenség festéket lőni, minimum három hét, a fél életem abból áll, hogy ehhez vadásszak hol ezt, hol azt, szerelni meg senki nem akarja. Persze nem szólt akkor sem mikor felhasználta az utolsót, meg akkor sem mikor már egy hete rázogatta a rázogatnivalót tonert, hogy valamennyire nyomtasson még, de ettől függetlenül erre az egy dologra kellene odafigyelnem, és nem megy.

Ráadásul ilyenkor képes vagyok bepánikolni, hogy már megint elrontottam az elronthatatlant, és még a különböző szervizes megoldásokon sem tudtam jót derülni. (Drumunk van raktáron, nem akar inkább azt venni? A dell nem is gyárt nyomtatót. Biztos, hogy nem egy nótbúkról beszélünk, mert gyártanak ilyen sorozatszámú nótbúkot.)

Közben meg csodálkozom, hogy a fejem teli van ősz hajszálakkal, hol van már az a bejegyzés amiben az elsőről panaszkodtam.

Aztán a főnököm férje felhívta az adott és illetékes nagykövetséget, hogy bontsák le a kordont, mert nem állapot, hogy utcákat zárnak le csak úgy nem lehet kapni tonert, csináljanak valamit. Azóta is ezen röhögök.

Hónapok óta tartó bronchitisemet és homloküreg-gyulladásomat szívesen elcserélném. Akár még anyósra devizahitelre is.

Nem tudom eldönteni, hogy a testem van rossz hatással a lelkemre, vagy a lelkem a testemre.

A szobában ahol élt, csak a legszükségesebbek kaptak helyet. Nem hitt a tárgyakban, tudta, hogy azok se örömet nem okoznak, se nem állandóak. A kiürült tejes és cukros zsákokat persze mindig eltette, hisz soha nem lehet tudni, mi jön még.

Árva gyerekként fiatalon megtanult nélkülözni, nem a háborúban, nem a hadifogságban és nem is az ávós börtönben kellett ezzel először szembesülnie, mint sok más sorstársának. Ha volt is neki valamije, azt mindig hamar elvesztette, vagy elvették tőle.

A szobában ahol élt, csak a legszükségesebbek kaptak helyet. A falon két festmény lógott, korán elvesztett felesége kapta még őket munkatársától. Szerette a növényeket, éppen ezért csak olyat tartott, ami bírta a szárazságot nyaranta, míg nem volt otthon. Nagy, gyönyörű anyósnyelvei majdnem eltakarták a fél ablakot.

A nagy, egész falat beborító világos színű szekrényben tartotta a ruháit, a szekrény nagy része üres volt. Az egyik ajtó mögött négy fiók lapult, mind a négy kongott az ürességtől. Itt kaptak helyet a személyes tárgyai, köztük az unokák fényképei, amiket nem tett ki a falra, pedig büszke volt mindegyikükre, talán féltette a képeket a nap sugaraitól. Néha elővette azokat, büszkén mutogatta, inkább csak a családjának, mással nem nagyon tartotta a kapcsolatot. Bajtársai nagy része már nem élt, ha éltek volna, se találkozhattak volna, gyerekkori barátait nem akarta veszélybe sodorni, s ki tudja egyáltalán szóba álltak volna egy háborús bűnössel, veszélyeztetve ezzel nem csak önmagukat, hanem a családjukat is. 

Mikor meglátta a képet  az újságban, csak nézte, hosszan, bánatosan, hitetlenkedve. Úgy hajtotta az újságot, hogy a kép kerüljön felülre, és visszatette az asztalra. Az újságok csak pár napig maradhattak az asztal sarkán, miután betöltötték a szerepüket, menniük kellett, a maguk megszokott rendje szerint. Ekkor vágta ki a képet, ami aztán egy átlátszó, zöld irattartóba került. Félve mutogatta a csodát, amiről senki nem hitte, hogy egyszer mégis eljön. Ő se hitte még. És mégis eljött, mégis. Talán, talán mégis megérte, mégis volt valami haszna, talán, mégis, a jövőért, az unokáiért, a hitért, amelyben nem hitt.

 
Hosszú idő telt el, mire el merte hinni, hogy elmentek. Ekkor tette ki végül a képet falra, az asztal fölé, közel az ágyához.

Akkortájt készülhetett róla az utolsó jelentés.

Az öreg háborús bűnös még több, mint tíz évig hajtotta le a fejét esténként a kép alatt, és pillantott rá napközben sokszor, lopva, fátyolos szemmel, hitetlenkedve.

Ma 20 éve, hogy az utolsó, ideiglenesen országunkban állomásozó szovjet katona elhagyta magyarországi öröklakását.

Ülök a burokban. Nem érdekel. Nem. Semmi sem. Nem akarok foglalkozni semmivel. Élem az életemet. Nem nézem, élem. Unalmas vagyok.