édes - keserű

Azt hiszem még mindig nem sikerült beletörődnöm abba, hogy ez az egyetlen blog a világon, ami nem frissül magától.

Egy élet.

Mi az?

Temérdek könyv, kivágott újságcikk, képeslap, írás, fénykép, napló.

Egy ember.

Egy kor.

A történelem egy szelete, a múltunk egy darabja.

S közte levelek, melyek úgy kezdődnek, hogy Kedves Motymotykám! s úgy végződnek, hogy Mindig csak okosan, ügyesen! Szeretettel csókol: Öregapád. S a kettő között útmutatás, tengernyi jótanács.

Érzem a kezet, mely a síron túl kinyúl felém, s örülök, hogy megírta ezeket a leveleket, melyeket akkor még lehet, hogy nem értettem igazán, ma pedig nem tudok elolvasni a könnyeimen át; mégis oly jó, hogy léteznek, pedig a hiány amit érzek legalább akkora, mint a szeretet, amely árad belőlük.

Szegénység az, amikor az ember hónapról-hónapra él. Amikor nem szülhet gyereket akkor, amikor szeretne. Öt évvel később sem. Amikor nincs pénze esküvőre, ezért nem házasodik. Amikor nincs pénze új csapra, még akkor sem, ha három havonta kifizeti a csap árát a vízműveknek, mert a régi csöpög. Ugyanígy nem tud új bojlert, hűtőt venni, nem beszélve az új ablakokról, hőszigetelésről, napelemről. Hiába tudja, hogy hosszútávon olcsóbb lenne. Hiába tudja, hogy amit csinál az pazarlás és környezetszennyezés. Hitelt már nem vehet fel. Amit megeszik már amúgy is maga termeli. Mert ennivalóra sincs pénze. Talán még temetésre sincs, ezért meghalni se mer.

De cserébe annyit dolgozik, hogy nem ér rá ezen gondolkozni.

Addig, amíg el nem veszti a munkáját.

Ma elvesztette.

... E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan-óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában, akkor még ez a név állt: ”A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”, és felakasztotta a térképállványra, s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által méginkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: ”Consummatum est”. Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgotha utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztrefeszítésének napja volt, 1920. június 4. péntek …

/Padányi Viktor/

Egyébként, ha bárkiben is felmerült a kérdés, hogy a szekrénybe hogyan kerülnek be a ruhák, íme a válasz:

természetesen NEM én teszem be azokat. Béla kényeztet el ennyire. (Szerelmes a mosogépébe,* ezért szeret mosni. És tudja, hogy ez egy olyan hobbi, ami kötelezettségekkel jár. Mert amíg tele a ruhaszárító, addig nem tud hova teregetni. Ha pedig nem tereget ki, akkor nem tud megint mosni.)

És igen, nem túl boldog, ha az összehajtogatott ruhákat gyűrött kupacokban találja. Ennél már csak akkor mérgesebb, ha vasalt ruha is volt a kupacban..

(Nem, nem adom kölcsön!)

*vagyis a mosógépembe. Amit azért kaptam, mert nem volt hajlandó nekem szerelme jeléül mángorlót faragni. Azóta kisajátította. Mert a férfiak megbízhatatlanok. És a szerelem sem tarthat örökké.

... akinek 85 elkezdett, de be nem fejezett blogbejegyzése van. Mindegyikből már csak egy mondat hiányzik. (Mondjuk 85 mondat az nem kevés, nem is csoda, ha nem írtam még meg.)

Valami nincs ma rendben a világgal. Akár honnan is nézem én vagyok az a valami, pedig csűröm-csavarom már egy ideje ezt a gondolatot, és bár próbáltam az időjárásra, a csillagok állására, az égiekre fogni, hiába.

Ülök, nézem a monitort, próbálom széthullni készülő darabjaimat összefogni, vajmi kevés sikerrel.

Kedves Homokozóm!

Kérlek küldj erre egy drótos tótot, mert ha a főnökasszony szeme láttára esem széjjel nagy bajban leszek.

Bőséggel megfizetném, címet emilben mellékelek.

Köszönöm!

motymoty

A boldogságról nehezebb írni, mint a bánatról, szomorúságról. Talán észrevenni is nehezebb. Nem kopogtat az ajtón, csak lassan, csöndben befészkeli magát az ember szívébe.

Érdekes, hogy a Tegnap című bejegyzésem a jövőbe mutat, a Holnap című a múltba.

Remélem nem járnak erre pszichológusok.

Tegnap kisütött a nap és időnk is volt, végre elültettük a palántákat a családi ház kertjébe, ahol B dolgozik. Nagyon élveztük, hogy munka után szabad levegőn tevékenykedhetünk. Most pedig várjuk a csodát, a természet csodáját.

Előfordul, hogy az ember felemeli a kezében a virtuális tollat, majd nem ír semmit.

Az a baj az ember veszteségeivel, hogy nem csak összeadódni képesek, hanem sokszorozódni is. 

Az esélytelenek nyugalmával, a rezzenéstelenek közönyével szemlélem az eseményeket, mintha én lennék az, aki kilépett a testéből és kívülről figyeli mi történik, aki már nem befolyásolja a történéseket, csak sodorja az ár, ő meg megy vele, amerre viszi.

Íme egy játék. Mert játszani jó.

Azt hiszem nekem semmi sem jó.

Érzem a térdem, remeg.

Érzem a fejem, lötyög benne az agyam jobbra-balra, előre-hátra, a legkisebb mozdulatnál is.

A szememet valami nyomja hátulról előre, érzem ahogy kiesik a fejemből.

Néha nyilall a fülem és ráz a hideg.

Rengeteg érzés, de nem ezekre vágytam.

De legalább beburkolózhatom az önsajnálatba. Az is valami. Főleg ilyen hidegben, mikor úgysem lehet mást csinálni, csak feküdni az ágyban. Így még olvasnom sem kell, tehát nem fagynak le a kezeim. Az önsajnálat szabadon kivitelezhető, hanyatt vagy hasonfekve, takaró alatt. Hanyattfekve talán jobb, akkor mások is láthatják üvegesen bánatos szemeimet.

Vasárnap megint szegényebbek lettünk egy mamával. Ez azt is jelenti, hogy kettőnknek összesen maradt egy nagyszülője. Ez nem mondható túl soknak, tekintve, hogy nyolc az ideális.

Nem tudom, hogy teljesen fásult lettem, vagy kezdek megőrülni. Sőt. Jelenleg azt sem tudom eldönteni, hogy melyik lenne jobb.

Csak azt tudom, hogy nem érzek semmit. Semmit.

Nem értem az emberek végtelen közönyét. Talán egy darabig igen. Mert az ember fáradt, rohan, felrugják a metrón, a boltban bunkó az eladócsaj, (mert őt is felrugták a metrón / mert kidobta a pasija / mert az anyukája is mérges volt reggel / mert a kutyája reggel odapisilt a szőnyegre / mert menstruál / mert már megint esik az eső… stb) 1000 dolga van és amúgy is örül hogy még él. Ez az egész egy nagy büdös körforgás, amiben mindenkinek jogában áll bunkónak, leszaromnak és közönyösnek lennie. Legalábbis egy bizonyos pontig, ezért nem is lepődöm meg a morcos emberek hadán, akik hullámzó tömegként öntik el a metró ki és bejáratát, valamint töltik meg a villamosokat, buszokat munka után, fáradtan.

De azt nem tudom megérteni, hogy miért fáj az embereknek kitölteni az 1%os papírt. Munkaidőben.

Sokszor még mindig eszeveszetten rohangálok föl-alá, mert az a biztos pont ami eddig a legállandóbbnak tűnt hiányzik az életemből. Néha annyira, hogy érzem, ahogyan szétfeszít belülről a hiánya.

„A kereszténység legszomorúbb tévedése az, hogy azt tanítja: a Gonosz a makro- és mikrovilágban egyaránt végül is lekushad az Angyal előtt. Nem kushad le az, Rolly, hanem megeszi az Angyalt.”

/Szabó Magda: A szemlélők/

Az a baj ezzel a nagy viruális homokozóval, hogy nem mindenki hajlandó benne békésen homokozni. Vannak, akik sárdobálásra használják homokozás helyett, pedig mennyivel jobb, (kedvesebb, nemesebb, szórakoztatóbb...) homokvárat építeni, mint a másik szemébe homokot szórni. Ellenben nehezebb is. Sokan ezért választják a sárdobálósdit. Elvégre játszani nekik is kell, valahol, valahogyan.

Nem is lenne ezzel baj, ha közben nem bántanák békésen homokozókat.

Az egyik kedvenc homokváramat rombolták le porig. Pedig nem csak én szerettem ott homokozni.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú és egy lány. A fiú muzulmán vallású volt, a lány keresztény. Mindketten ösztöndíjasként tanultak egy távoli országban, amikor megismerkedtek. Kedves, szép és jóravaló teremtések voltak, ezért idővel egymásba is szerettek. Annyira, hogy a fiú egyik nap a következőképpen udvarolt szerelmének:

"Annyira szeretlek, hogy mielőtt elveszem a következő feleségemet, ki fogom kérni a véleményedet."

Amikor a szomszéd bácsi elmegy otthonról, a szomszéd néni MINDIG integet neki az erkélyről. Pont ilyen életet álmodom magamnak 70 éven felül.

A kommunizmus áldozatainak van ugyan hivatalos emléknapja, sajnos én nem érem be ezzel, évente többet is tartok, teli dühvel és szomorúsággal, amely időről időre elönt.

Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy majdnem pont anyák napján sikerült bevezetni a gyermekggondozási ellátás megváltoztatását. Bár meg lehet magyarázni, hogy erre miért volt szükség, nem hinném, hogy az időpont választás pofátlanságára is lehet magyarázatot találni.

Azt is megtanulhatnám már végre, hogy vannak dolgok amiket senki sem csinál meg helyettem.