édes - keserű

Azt hiszem nagyon sok konfliktus és önámítás forrása, hogy az emberek nem ismerik be, hogy ez azért elsősorban nem a tehetségesek műfaja.

Az ember néha* képes túlszárnyalni önmagát.

*felebaráti szeretetből, mondjuk

Sokáig nem tudtam beletörődni a saját tökéletlenségembe, mióta néha sikerül, irritálom vele a tökéletes embereket.

Az egész élet egy nagy harc az idővel, amit aztán úgyis elvesztünk, de néha legalább a csatákat szeretném megnyerni.

Vannak mondatok amikhez idővel további mondatokat ír az élet.

"Azóta is megmentek mindent. Ezért lettem tűzoltó."
 

Valami nem lehet tökéletes a kommunikációmmal, mert bár úgy emlékszem kétszer is elmondtam fenyegetőleg, hogy ha nagyon meleg van éjszaka kinyitom az ajtót vagy az ablakot, ahogy ezt mostanában Béla legnagyobb örömére szoktam, volt akihez csak az az információ jutott el, hogy rossz a hálózsákomon a cipzár. Ezért megvárta míg bemásztam az ágyba és szépen betakargatott egy takaróval amit külön nekem szerzett. A hálózsákom fölé. Igen, rettenetesen melegem volt, de nem tudom mikor takart be utoljára valaki, aki nem Béla. Amúgy nekünk jutott a nászágy, természetesen hármasban. Most már ezt is megtapasztaltuk.
 
Kiderült, hogy mégis készült fénykép a nászéjszaka A verziójáról, íme:

Kihagytam a leggázabb ingatlan tulajdonost, aki egy 8 milliót érő lakásba beletett 10 milliónyi ketyerét, köztük egy állítható galériát, mindezt egy olyan városban, ahol minden második garzonnak 4,7 a belmagassága. Azért arra kíváncsi vagyok, hogy mi történik akkor, ha véletlenül elromlik a galéria leengedett állapotban, és ezért nem lehet kinyitni a bejárati ajtót. Tiszta szerencse, hogy ebben az esetben a gőzfürdőből is lehet telefonálni, nem kell idegesen topogni az ajtó előtt.

A tavalyi év teli volt nagy felfedezések ideje, olyan dolgokat sikerült megismernem és megszeretnem, mint a dióolaj, a csicsóka és a sushi. De nem csak nekem volt ez a felfedezés éve, hanem az öcsémnek is, aki megtalálta dédnagyanyánk szakácskönyvét (és gyorsan ki is sajátította). Szenteste dobostortát sütött belőle, a család legnagyobb megrökönyödésére, mindenki ellenezte, mert koszol, van elég ennivaló és egyéb kifogások, azért én kitartottam kedvenc testvérem mellett, annak ellenére, hogy tudtam, hogy a dobostorta az utolsó dolgok egyike amit enni szeretnék, a maga gusztustalan szavics szivacs tésztájával, meg az ehetetlen vajas krémjével. Bíznom kellett volna dédnagyanyámban, (aki olyan finom sztrapacskát tudott csinálni, mint én, vagyis fordítva) és az öcsémben is. A tésztája még a piskótánál is lágyabb volt, tölteléke étcsokoládé és vaj, ez utóbbiból a gyerek a biztonság kedvéért egy tetemes mennyiséget kihagyott, de hogy ne tűnjön fel a hiány étcsokoládéval pótolta. Soha nem hittem volna, hogy egyszer nem sonkával, sajttal, hallal, sült csülökkel, vadhússal, krumplival, sztrapacskával és ezek variációival fogom magam halálra enni, hanem tepishátán sült dobostortával, aminek tökéletes kiegészítője volt ez. Az azóta kialakult étcsokoládé és testes vörösbor szenvedélyemről most inkább nem számolok be.

Olyan embert is láttam már, aki elment szerencsét próbálni tőlünk nyugatabbra, de mivel nem értett semmihez, és valószínűleg végzettsége sem volt semmiről, kinézett magának egy kedvére való szakmát. 20 helyen volt próbanapon, 20 helyről dobták ki, de állítólag ezek a napok ingyen tanfolyamként kiválóan megfeleltek. Úgyhogy most, hogy már ennyi mindent tud, saját céget alapított, webshoppal, amit nagy marketingfogások és hirdetések után december 22-én beüzemelt. December 23-án pedig beült az autóba és hazajött. Kicsit sajnálta, hogy az első vásárlókat nem tudta kiszolgálni.

- Majdnem eladtak valamit, ami nincs. És nem is létezett soha. Már meg is egyeztek mindenről a vevővel.

- ??

- Két fantaszta. Az egyik mer nagyot álmodni, a másik meg kijelenti, hogy már készen van.

"A gyomrod és a lelked egészen közel laknak egymáshoz. Szobatársak." Mondta Béla, amin egy kicsit felháborodtam, de mikor negyedszerre mondtam el fél órán belül, hogy a Jézuska hoz nekem krumplit, be kellett látnom, hogy valószínűleg igaza van.

Játék vagyok, talán többeknek is, s van ki nekem is játék, kedvencem Béla, a nagy, gyönyörű hajasbaba, lehet fésülni, babusgatni, ha megcsikizem kacag.
Játék vagyok, néha rámlépnek, összetörnek. Mások összeragasztanak, hogy tudjanak velem játszani.
Néha magamtól is képes vagyok elromlani.

Azt mondtam nem szeretem az év végi visszaemlékezéseket, nem látom értelmüket, mert a kontinuitás töretlen, most mégis véggiggondoltam ezt-azt a bloggal kapcsolatban, előfordul, hogy az év vége és a gondolkodás ideje egybe esik, főleg a nagy, teátrális és kevésbé teátrális esetek után, amikből sikerült kis tanulságokat levonni, gondolom nem csak nekem, bár egy idő után kissé unalmassá és terhessé vált ezek mennyisége, gyakorisága, minősége és ismétlődése.

Sajnos-hálistennek a blog.hu nem támogatja a cuki kis diagrammokat, mert az ehhez szükséges adatok nagy része nem elérhető, de azt azért megnéztem, hogy ha százasával listázom a kommenteket, akkor 35 oldal telik meg a 2011-es év kommentjeivel, ami nem kevés. Főleg, ha azt nézzük, hogy milyen hozzászólásokról van szó, sokszor még fél évvel később is potyognak a könnyeim, miközben diszkréten kacarászom, ha eszembe jut egy-egy emlékezetesebb, amiben azt hiszem nem szenvedtünk hiányt.

A legtöbb megjegyzést a fürdővendégek kapták, a leghosszabb kommentet pedig bélla bier grill írta, az azóta is rémálmaimban felbukkanó MR vizsgálat kapcsán. Sajnos még mindig nem tudtam eldönteni, hogy "manökeny" akarok-e lenni vagy "túléllő", de kár lenne tagadni, hogy bélla megmutatta a helyes irányt, a fényt az alagút végén, átlendített a holtponton és kivezetett egy zsákutcából.

Valahol megbeszéltük azt is, hogy az igazán jó bejegyzéseket arról ismerni meg, hogy nem szól hozzá senki.

A csigát most kíméletből inkább nem linkelem.

Két igazi onlány születésnek is tanúi lehettünk tavaly, szerencsére nem nekem kellett szülnöm, ami nagyban megkönnyítette a helyzetemet, de azért kicsit dajkálhattuk Julist és béllát is mielőtt kirepültek.

Az egyszerű bejegyzésnek szánt aranymotyi-díjat sokan kibiggyesztettétek, nekem ez nem jutott volna eszembe, idén majd gyakorolnom kell, hogyan kell az ilyeneket megköszönni. Meg elmondani, hogy nagyon örültem neki. És azt is, hogy. És a többieknek is. Ezt is. Meg azt is. Mindent.

Valamint én kaptam meg a világon elsőként a >8< négykarú pók ölelését, na ezt csinálja utánam valaki.

Ezeket (és a többit is) összegezve arra jutottam, hogy a mérleg a pozitív tartományban közelít a felboruláshoz, s bár azt eddig is tudtam, hogy egy percre sem cserélnék egyetlen sztárbloggerrel sem, most már abban is biztos vagyok, hogy továbbra is nyugodt lélekkel fogom bosszantani azokat, akik jobb híján miattam bosszankodnak.

A karácsony meglehetősen nyugodtan telt, nagyon utópisztikus volt, Béla bátyja is csak a nőjét boldogította a fentihez hasonló mondatokkal, és anyósom is kihagyta a nátrium-benzoátos ételízesítőket a menüből, ami rajtam kívül senkinek nem tűnt fel.

Az új muzulmán nőtől, aki amúgy hercegnő, bár nem hiszem, hogy azon a tájon ez számít, egy angyalkás pörögforog gyertyatartót* kaptunk karácsonyra.


*"Nézd, mindegyiknek más van a kezében! Karácsonyfa, vörös csillag, gyertya, Eiffel-torony."
 

Petrás Mária

A gyűlölet mindenkit utolér előbb vagy utóbb. Kit így, kit úgy, kit innen, kit onnan, kit ekkor, kit karácsonykor.

Micka emlegeti mindig a 7 %-ot, ami nekem ijesztő, mert a maradékot olyan dolgokból kellene hozzáadni amikben nem vagyok túl jó. Sőt. Sok színésszel terhelt családból származom, a fejemről regényeket lehet leolvasni. Nem mindig szépeket. Ezért kifejlesztettem a közömbös nézést. Ami Béla szerint elég közel áll a próbafülke-nézésemhez. Ez a legrondább amit tudok. Egyedül Deden láttam eddig ehhez hasonlót. A világ többi része azt hiszem a nyomunkba sem érhet.

Eredetileg nem is a nézésről akartam írni, de eszembe jutott anyus mai bejegyzéséről. Pedig nem is írta bele. De az ember mindig azt olvas, amit akar. Vagy tud.

A kezem, lábam hosszú és vékony. Kicsit azt hiszem hasonlítok egy pókra, csak kevesebb végtagom van, ami elég nagy szerencse, mert így se tudom soha, hogy melyiket hova tegyem, hogy ne keltsem egy túlméretezett rongybaba érzetét. Lehetőség szerint el szoktam dugni az összeset. Ezért hiszik azt sokan, hogy nem vagyok elég nyitott.

Milyen igazuk van.

Az ember néha* képes túlszárnyalni önmagát.


*évente egyszer, mondjuk