édes - keserű

Gondolkozom, hogy vehetnék egy vekkert, meg egy karórát elemet az órámba és akkor végleg kiiktathatnám azt a hordozható csörgő izét az életemből, amit mobiltelefonnak hívnak. Az egyetemen is teltek el úgy évek, hogy nem volt telefonom, olcsó volt és kényelmes, emilben mindenki elért, nem maradtam le semmiről, soha. Aztán munka miatt kellett.

Visszasírom azokat az időket mikor a Balatonon haladtam kocsmáról-kocsmára, a városfelől a partfele, reménykedve, hogy a következőben már ott lesznek. Mindig megtaláltam őket. Nem kellett egyeztetni, soha. Izgalmas volt nem tudni előre, nem időre menni, nem tervezni, csak csinálni, menni, haladni, hagyni az életet, hogy meglepjen.

Sokszor érzem azt, hogy az élet igazságtalan, hogy nem mindenki azt kapja, amit érdemel.

De amikor megtudtam, hogy az öcsém leöntötte Slotát egy tányér levessel, akkor úgy éreztem, hogy azért mégiscsak van igazság a földön.

Születésnapja lesz a lánynak, a 30. Ajándékot persze nem szabad vinni, mert kérte, hogy ne vigyünk, mi meg ehhez tartjuk magunkat, mert jólneveltek vagyunk. (Nem az én ötletem volt.) De azért valamit vigyünk. Úgy szereti a napraforgókat, nagy kertjük van, sok állatuk, vegyünk neki napraforgós gumicsizmát. Szóval 2-3 hete ketten, mindenféle online kapcsolattartós program segítségével, munka helyett is gumicsizmát néztünk. Teljes lázban. Nagyvonalakban egyet értettünk, de sok esetben máshogy láttuk a dolgokat. (Vegyük a narancssárgát az meleg szín. A narancssárgát? Pont azért akartam a pirosat, mert az sokkal melegebb.) Nagyon szórakoztató volt, nem tudtam, hogy embereknek ennyire tud különbözni a színérzékelésük.

Végül kiválasztottuk, megrendeltük, ma megyek érte. Nagyon izgulunk, hogy jó lesz-e a lábára, és hogy tetszik-e majd neki a tulipános gumicsizma. Illetve azt hittem, hogy izgulunk, de most már tudom, hogy ez csak rám vonatkozik.

E.: Nézd meg nekem!
M.: Mit nézzek meg rajta?*
E.: Hát hogy szép-e, jóravaló-e, vagy csak kedves.

Ti láttatok már kedves gumicsizmát?
Szóval most megyek, megnézem magamnak a srácot. Ha megfelelőnek ítéltetik, lehet, hogy fel kell majd tennem itt a kérdést, hogy van-e valakinek szüksége gumicsizmára.

*itt olyanokra gondoltam, hogy szárbőség, széle, hossza

Sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha minden esetben ki merném mondani amit gondolok, valamint ha lenne aki meghallgatna. Ha esetleg választ is kapnék néha, bármilyet, én lennék a legboldogabb ember a földön. De ez már csak puszta fikció, túl szép ahhoz, hogy valóra váljon.

A wcben a földön hónapok óta ott hever a flitter, kegyetlenül és könyörtelenül emlékeztet arra, hogy nem mindig volt ez így. Képtelen vagyok eltenni onnan, az utolsó emlék, csak nekem jelent valamit, csak nekem fontos, az utolsó kapaszkodó, még akkor is ott lesz, amikor már üres lesz a lakás.

Arról a szoknyámról esett le, amit neki vettem, tudtam, hogy szeretni fogja, büszkén sétált mellettem a tavaszi napsütésben, az első sétája volt ebben az évben, arról beszélgettünk, hogy most már szebb lesz az idő, mennyi alkalom lesz még sétálni, megnéztük a tulipánokat, bánta, hogy nem nyíltak még ki, de majd holnap, holnapután is megnézzük, szép húsvétunk lesz, együtt a család, vakít a napsütés. A séta után mennünk kellett, még elmentem wcre, elköszöntünk. Kijött az erkélyre integetni, mindig integetett, de most el voltam foglalva azzal, hogy jót sétáltunk, tavasz van, későn vettem észre, mire lehúztam az autó ablakát elkanyarodtunk, nem látta már, hogy én is integetek. Lelkiismeret furdalásom volt, bántott a figyelmetlenségem, de megnyugtatott a tudat, hogy lesz még időm integetni legközelebb.

A nyugalom és boldogság szigete, az a hely, ahol én voltam a világ közepe, ahova mindig hazatértem, üres, hideg és elhagyatott. Nincsenek már meghitt beszélgetések, nem építünk disznóólat az asztal alá, senki nem főz már nekem teát, hiányzik a nyugalom, a derű, amiben jókat lehetett olvasni. A falon a leszedett képek nyomai, a vitrinben üres helyek tátonganak, a karosszék üres. Itt-ott még visszaköszön a falakról egy önfeledt, boldog arc, a legtöbb képen az én mosolyom, pedig nagy a család. Nem gondoltam már évek óta arra, hogy nemszeretemhafényképeznek, csak arra, hogy mennyire örül a fényképeknek, motymoty pedig mosolyog, pózol, szeret örömet szerezni, főleg olyannak, aki nagyon tud örülni minden apróságnak.

A másik szobában még minden változatlan, szívesebben vagyok most ott, pedig az elmúlt öt évben csak nagyon vonakodva mentem be oda, szinte lopva, hogy kihozzam egy-egy féltett könyvét, rápillantsak egy kedves tárgyra.

Még most is látom magam előtt, ahogy mondja, hogy ugye, jössz majd még? és nem mondja ki, hogy hozzánk, helyette a város nevét mondja, és tudom, hogy többé már nem találom itt.

A normális önértékeléssel rendelkező férfit onnan lehet megismerni, hogy nem kap féltékenységi rohamot, ha a maciddal alszol. Minden egyéb esetben kisebbségi komplexusa van.

A reggeli teámban benne van minden, benne van ő és benne vagyok én, a szerelem, a szeretet, a megértés, a gondoskodás, az aggódás, az elfogadás, a segíteni akarás.

Benne van a tegnap esti vitánk is, és az is, hogy szeretné szebbé tenni a napomat.

Benne van az is, ahogy várom haza este, a vacsorában amit főzök, a ruhában amit felveszek. Benne van az is, hogy jól tűröm, ha este is elfoglalt, de még az esti fürdésben és a lefekvésben is.

Talán mindez nem is a teában van benne, hanem abban a lendületben, ahogy kiugrik az ágyból, csak azért, hogy teát főzzön, pedig ő is nehezen ébred, és a szeretettel teli mozdulataiban, ahogy ágyba hozza nekem, és a hangsúlyon, ahogy azt mondja, Itt a teád, Babám.

Ha valaki látott mostanában olyan filmet, ami jó, és nem hánynak benne, az ne habozzon, ossza meg velem!

Egyúttal a Miért kell minden filmben hányni? kérdésre is keresem a választ.

Elmentem táncra is végre, hatalmas katarzisélményt vártam már pusztán a felöltözéstől, meg is kaptam, nem is értem hogy felejthettem el, hogy a harisnya viszket, szúr, nyom, bök, tekeredik és szorít. Két hónap is elég ahhoz, hogy az emlékek megszépüljenek, mit várunk tehát másoktól, mikor a bezzeggel kezdődő mondataikat sorolják, amik régennel, mi időnkbennel, vagy énnel folytatódnak, és ki tudja hol érnek véget.

Egy kinyújtott kéz elég ahhoz, hogy az embert a legmélyebb mocsárból kihúzza.

Merőben új élmény, hogy október 23-a van, mégis szabadon járhatok ki-be a lakásomba, abból az utcából közelítem meg amelyikből szeretném, fogadhatok vendégeket, és kommandósok sincsenek az ablak alatt.

Mos' mé'? Én is pesti vagyok, aztán mégsem látszik meg rajtam. - mondta Zsiga, majd miután hisztizett egy fél órát, mutatott egy figcsit, amit nemrég tanult.

Idézet "A rászorulók tévézésére lesz pénz" című mai Napi Gazdaság cikkből:

"Vasváriné Menyhárt Éva, a fejlesztési minisztérium államtitkára elmondta, hogy kicsit le vannak maradva, de már dolgoznak a rászorult rétegek állami támogatásán, vagyis hogy kiket és milyen módon segít az állam az eszköz vásárláskor."

A set-top-boxról van szó, ami 10-12.000 Ft és szükségeltetik a digitális átálláshoz.

Erre tényleg szükség van? Ez egy reális probléma, hogy valaki szegény, és biztosítani kell neki a tévéhez való jogát? Van ilyen, hogy tévéhez való jog? Ez tényleg ennyire fontos? Vagy fontos ez egyáltalán bármennyire is?

Nem tudom. Nem értem.

A világ szállt el körülöttem, vagy én vagyok elszállva?

Van itt valakinek tévéje? Mi a véleménye erről?

A kolozsvári Mátyás szobor magyar állami pénzekből (is?) történő felújítása azért felvet néhány kérdést.

Félreértés ne essék, kedvelem Mátyást is, Fadruszt is, mindketten megérdemlik a támogatást.

Csak arra lennék kíváncsi, hogy ezt Bukarest mégis hogy vezette föl?

Figyej'má' Budapest! Volt nektek itt egy királyotok, valahogy hozzánk került, izé, fel kellene újítani. Adtok pénzt? Király! Akkor mi is megszavazunk ugyanennyit. Aztán majd nézhetitek, hogy nem utaljuk át.

Csütörtökön úgy éreztem, hogy nem bírom már tovább az ücsörgést, kiszámoltam, hogy a lábam matematikailag már tökéletes, levetettem hát a sportcipőmet, lecseréltem karakter cipőre, táncoltunk egy kalotaszegit, aztán még egyet és még egyet és még egyet, majd egy mezőségit és abból is még egyet, közben megittunk majd egy üveg bort és némi pálinkát. Soha nem a mértékletességemről voltam híres, a ló túloldala mindig közelebb van, mint amire számítok.

Kiderült, hogy még mindig nem lakik alattunk senki, egyetlen közvetlen szomszédunk továbbra is csak Elluska néni, aki ugyan nem süket, de a konyhája, fürdője érintkezik a mi falunkkal, ezért semmi nem zavarja, bár néha kicsit szomorú, hogy nem hallja jól azt a szép népzenét amit hallgatunk. Úgyhogy nyugodtan moshatunk továbbra is esténkét, lehet ugrálni, táncolni, énekelni, csak a porszívó zaját nem bírom elviselni, ha Béla éjfélkor jön rá, hogy poros az ágya.

Könnyű lenne a bolondgombára fogni, hogy nem reagáltam semmire a hétvégén, pedig örültem a véleményeknek, de költöztettünk, takarítottunk, smasszerkodtuk, valamint anyámmal és a nagyobbik húgommal kellett veszekednem, nagyon fárasztó volt, még a húgaim elviselhetetlenségi sorrendjét is meg kellett változtatnom. Be kellett látnom, hogy előfordulhat, hogy az emberek idővel változnak és ráadásul néha negatív irányba, de ha mégsem így van, akkor még kevésbé értem, hogy miért mindig én voltam a családban a fekete bárány.

A hétvégén elfogyasztottuk két láda szürke pereszkét, rizikét és pöffeteget, ez lényegesen meghaladja azt mennyiséget amit eddigi életem során erdei gombából ettem, pedig régóta vágytam rá, nagyon, szerencse, hogy mindennek eljön egyszer a maga ideje.

Mindemellé kaptam még egy dunsztosüvegnyi fűszer gombát is. Mindezt persze ingyen, tőlük.

A pöffetegnek takonyra emlékeztet az állaga, de nagyon ízletes, a rizike fokhagymás tejföllel sütve volt a legfinomabb, a pereszke egy része pedig a szarvaspörköltbe került.

Nagy élmény volt.
 

Megrettent a tudat, hogy amíg nagyszüleim mindent gyűjtöttek, mert soha nem lehetett tudni mi jön még, addig ma már semmit sem érdemes gyűjteni, csak gumicsizmát. Azt viszont feltétlenül.

Érdekes ez a blog dolog. Valaki idetéved meglátja a legfelső bejegyzést, ami egy homokszem belőlem vagy belőled, lehet, hogy szomorú, lehet, hogy vidám, lehet, hogy unalmas, lehet, hogy vicceskedni próbál, és ez vagy tetszik neki vagy nem. Lehet, ha egy nappal előbb jön vagy kettővel később itt marad élete végéig.

Nem csak a blogoknál van ez így. Elég egy rossz mondat, egy rossz mozdulat, pillanat, hangulat, félreértett szavak és gesztusok, és elmész egy olyan ember vagy esemény mellett, ami mellett nem kellene.

Mióta rájöttem, hogy nem csak a halálokat érzem meg, hanem a születéseket és a veszélyforrásokat is, azóta könyebb elviselenem ezt a képességemet.

A bácsi a padon ül, mellette könyvek. Ő írta őket. Arról, amiről  nem tudok szinte semmit, mert nem akarta elmesélni a kínt, a szenvedést, csak a felemelő pillanatokat, mikor kártyát csináltak, hogy tudjanak játszani, bicskát konzervdobozból, macskapörköltet kóbormacskából és még megannyi leleményes dolgot, ami mind hozzásegítette egy kicsit a túléléshez; valamint a bátorság pillanatait, amikor összevarrta a saját ujját és a kivágta a kígyómarást a talpából. Valamint azt, hogy bár igazán  nagyon rossz volt, mégis inkább abból még hat év, mint az a verésekkel és válogatott kínzásokkal teli három, ami utána következett.

- avagy hogy nem ismertem meg Thiát, és hogy tudtam ennek ellenére bezáratni

Véletlenül akadtunk egymásra ebben a nagy homokozó-éterben. Kiderült, hogy teljes valónkban is találkozni fogunk rövidesen.
A virtuális ismeretségből való-világ játék lett, ott a messzi táborban, ami a csúcspontját a tábori létem legaljával* egy időben érte el.

Mindegyikünk tudott valamit a másikról, ami alapján próbáltuk egymást beazonosítani. Thia több, én lényegesen kevesebb sikerrel. Már réges-régen feladtam, hogy megtalálom, amikor útjaink végérvényesen keresztezték egymást a zuhanyzóban.

A történet remekül indult: Thia egyik társa elkezdett magázni, amit abban a nyűgös állapotomban nem vettem túl jó néven, és remekül is záródott, meggyőztem őket arról, hogy a zuhanyzó ajtaját biztosan ki lehet nyitni. Ami részben igaz is volt, hiszen előbb vagy utóbb bármit ki lehet nyitni (pajszerral).
Ezt is ki lehetett, úgyhogy nem kellett beköttetni a netet az zuhanyzóba, Thia nem onnan ír, leellenőriztem.

Hogy hogyan szabadult, azt nála tudjátok elolvasni.

 *éhes voltam, álmos, fáradt, büdös és nyűgös, valamint nagyon vágytam egy sörre

Azt hiszem mégis be kell látnom, hogy itt az ősz, és ezt a saját érdekemben nem tagadhatom le többé. Úgyhogy tegnap fokhagymakrém levest főztem vacsorára, ma pedig két pulóvert vettem fel, ezáltal sokkal jobban érzem magamat.
 

A bejegyzések beszámozása sem gátol meg abban, hogy kitöröljem a kevésbé jónak vagy kevésbé vállalhatónak ítélt bejegyzéseket,* mert még mindig nem tudom magamat száz százalékosan felvállalni. Valamint az sem biztos, hogy sikerült megtanulnom, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni.

* a lustaságomnak köszönhetően azért túl sok minden nem fog eltűnni