édes - keserű

Miután megérkeztünk örömmel vettük tudomásul, hogy az ajtó érintetlen, zárva van. Mikor beléptünk a lakásba, már kezdtek kétségeink támadni, minden fiók kihúzva, szekrényajtó kinyitva, tartalmuk egy része bájos kupacokban a bútordarabok előtt a földön, az nem lehet, hogy ennyire rendetlen lennék, biztosan nem így hagytam el a lakást, kizárt. Mivel amúgy is nehéz lett volna eldönteni, hogy melyik lehetőség jobb, ezért inkább nem foglalkoztunk a kérdéssel, és nem nagyon izgattuk fel magunkat, mivel tavaly Béla születésnapján elvittek már mindent, kivéve a fényképezőgépet, amit ugyan kikészítettek egy székre, de végül ott felejtettek, az viszont nálunk volt, úgyhogy lezártnak tekintettük ezt az ügyet. Nem csak én, hanem  Béla is, aki előbb ment el, ezért még annyira sem tudhatta, hogy mi történhetett, mint én. Még szerencse, hogy elutazás előtt kitakarítottam, mert tudom, hogy szeret tiszta lakásba hazajönni, pedig abban a lakásban egy hét alatt akkor is kosz lesz, ha senki sem teszi be oda a lábát, ami nem is csoda egy olyan helyen, ahol a plafonon lévő pókhálók* akkor is lengedeznek a szélben, amikor minden ablak csukva van. Mindenesetre a takarítás ténye annyira meghatotta, hogy a többit nem firtatta, még a végén belátom, hogy a takarítani kifizetődő.

Hogy tényleg betörtek, az csak tegnap este derült ki,

Az ember gyerekkorában azt hiszi, hogy egyszer majd felnő, aztán rájön, hogy az emberek nem nőnek fel, csak megöregszenek.

Azt az embert, aki kitalálta, hogy jó nekünk az az időzóna, ami például Hollandiában is van, évente legalább négy hónapra egy sötét helyre száműzném, hátha akkor tudatosulna benne, hogy mit tett.

Továbbra sem találok szavakat a mai nappal kapcsolatban, ezért álljon itt vitéz Baranchi Tamáska Endre visszaemlékezése, a végén nevekkel, köztük az a név, mely nekem oly kedves.

Lieve groetjes uit Nederland van motymoty

Attól rettegek, hogy a végére érek, egyszer elmesélek nektek mindent; a nagyszüleimet, meg magamat, és Bélát is, az elejétől a végéig, akkor majd nem marad más, mint az öszödi, meg a pufajkás, szánalmas lesz, félek. Lehet ezért húzom az időt a kérdéseimmel.

Tudom, hogy nem illene nekem már itt kérdéseket feltennem, legalábbis ebben a két hétben már nem, de mit tegyek, ha ennyire jól belejöttem. A baj forrása tulajdonképpen az, hogy szörnyen elkényeztettek. Most, hogy nem egyedül homokozom már, ahelyett, hogy ennek csöndben örülnék, visszaélek a kedvességetekkel.

A főnököm, aki legalább annyira jól szervezett, mint én, (csoda, hogy nem dőlt még ránk az iroda, és mindig van papírunk) közölte ma velem, hogy jövő héten nem lesz, és én is kivehetném a tavalyi szabadságomat, mert ennek épp itt az ideje. Most viszont nem tudom, hogy hova menjünk nyaralni, illetve telelni jövő héten. (Főleg vonattal, busszal vagy repülővel, de ha összeszedem a bátorságom, lehet megkérdezem, hogy anyám tudja-e nélkülözni az autóját.)

Ötletek?

Már megint időben szólok, de aki teheti ne hagyja ki Pál Pista bácsit, mert nagyon ritka, hogy ennyi erő, vitalitás, tudás és huncutság szoruljon egy emberbe, főleg az ő korában. Kihagyhatatlan élmény. (Holnap február 18-án, este 18:30, Verőce)

Azok után, hogy akaratom nélkül, de nagy örömömre sikerült segítsünk öreganyánknak fórumot nyitni, ahol mindenféle szoptatási tapasztalatok cserélnek gazdát, szittya nemzetséghez tartozó béllák keletkeznek és ki tudja mi történt az onlányokkal, gondoltam, hogy számomra itt a feladat be is fejeződött, végre elvonulhatok nyugdíjba, erre kiderül, hogy Julis elköltözik, a hálátlan, ki hallott már ilyet.

Úgy tűnik továbbra is velem kell beérjétek, ezért elmesélem hát, hogy tegnap megint összevesztem a freebloggal mikor megkérdezte, hogy milyen nap van ma, én pedig beírtam, hogy motymoty. Tudom ez elsőre nem tűnik túl értelmesnek, de biztosan csak azért írtam, mert éreztem, hogy tegnap volt a névnapom, az ember megérzi az ilyet, és elvárja a freeblogtól, ő is tudjon egy új névnap keletkezéséről.

Ezt egyébként nem csak én gondolom így, Béla kapott egyszer a hazai - általa csak webkettes szemétnek titulált* - oldalon egy emilt, melynek tartalma pusztán egy kérdés volt, úgymint: "Nem tudja véletlenül valaki mikor van Elinor névnap?". Nem tudtuk, de érdekelt minket, hogy a kérdést mi inspirálta, valamint az is, hogy ki az a nőszemély, ezért megtekintettük a fent nevezett adatlapját, melyből rögtön kiderült, hogy Béla sokkal rosszabb memóriával rendelkezik, mint hittem volna volt osztálytársa. A válaszra pedig azért lett volna szüksége, mert két évvel ezelőtt szült egy gyermeket, aki a keresztségben az Elinor nevet kapta. Hogy a gyermeknek nincs névnapja, csak azután derült ki, hogy a második gyermeke olyan nevet kapott, mely szerepel a naptárban, és ez fel is tűnhetett neki, mivel a kérdést éppen két nappal a második gyermek nevenapját követően tette fel.

Ezért tartom nagyon kirekesztőnek a freeblog hozzáállását.

*még mielőtt az oldal fejlesztői és üzemeltetői sírva futnának haza az anyukájukhoz, szólok, hogy Béla szerint minden szemét, ami webkettes (remélem senkinek nem tűnik fel, hogy épp azt próbálom alátámasztani, hogy mennyire jogos a félelmem azzal kapcsolatban, hogy megtalálja/ta a blogomat)

Azt hiszem tartozom nektek némi magyarázattal, márpedig megmagyarázni azt, amit magam sem értek nem egyszerű, úgyhogy jobbat nem tudván, nem maradt más, mint a kényszeredett vigyor, erőltetett műhumor.

Íme a lehetséges opciók és a  bennem felmerült kérdések egy részének a felsorolása, közvélemény kutatásnak álcázva. Lehet többször és több választ is ikszelni. 

(A döntés jogát fenntartjuk!)

Tegye fel a kezét az a galád informatikus, aki éppen a blogomat tölti...

A titok melyre fény derül nem titok többé már, édességét, báját elveszti. A bosszúság, mely a lelepleződéssel jár, annyira megkeseríti az addigi édes ízt, hogy többé ránézni sincs kedvem. A talajvesztés, a kicsúszott gyeplő érzete csak még rosszabbá teszi ezt a kellemetlen élményt. Nem tudom lesz-e kedvem ezt így folytatni.

A nokedlit csak a tojás különbözteti meg a csiriztől. Néha még az sem.

Az a baj, hogy miután feltettem az előző kevésbé fontos kérdést, kíváncsiságból, de minden hátsó szándék nélkül, rájöttem, hogy nekem fontos kérdezni valóm is van, mert szerencsére ritkán, de  néha azért előfordul, hogy előbb beszélek, és csak utána gondolkozom, és ezáltal behúzom magam a csőbe. Remélem nem értem még el a két napon belül feltehető hülye kérdések számát, bár azt érzem, hogy elég közel lehetek már hozzá.

Egyszer azért majd írok is valamit, - a börtönből vagy a kórházból, aszerint, hogy én teszem-e el láb alól a főnökömet és a világmindenséget könyvelést, vagy ők engem - de ki kell használnom aktivitásotokat és kreativitásotokat, egyszerűbb, és mennyivel szórakoztatóbb is.

Most, hogy volt képem feltenni az élet két kevésbé fontos kérdését, elmentem kalotaszegit táncolni, hátha közben megvilágosodom választ kapok erre a kérdésemre is.

Illusztráció, Szöszkének sok szeretettel:

Ti hisztek benne?

Segíts magadon, Isten is megsegít alapon elkezdtem megvalósítani a karácsonyi kívánságlistámat, sok mindent kipipálhatok már. Jelenleg éppen a Herta Müller könyvnél tartok, gondoltam hozatok a húgommal Bécsből, de megnéztem az árukat, meg a lakásunkban lévő könyvkupacokat, és arra jutottam, hogy lehet, el kellene mennem könyvtárba. Gondolom ez nem egy korszakalkotó ötlet, de én ebben az esetben az életemmel játszom, Béla kikötötte, hogy vagy a könyvtár, vagy ő.

Nem tudom eldönteni, hogy ez most egy szerelmi vallomás részemről, vagy éppen panaszkodom.

"Hosszú az út, a szélén
Kurvák állnak végig"

Az élet talán egyik legfájóbb pontja az, hogy nem tudjuk megvédeni szeretteinket a bajtól, csalódástól, az élettől, önmaguktól.

Azért tegnap este mikor öcsém és a barátnője itt aludtak, és bennem tudatosult, hogy abban a lakásban, aminek én vagyok a háziasszonya az úrnője fogalmam sincs, hogy hol vannak a takarók, akkor nagyon elszégyelltem magamat.

Ma megdicsérték a fülbevalómat, amit tegnap Béla kisebb segítségével összehegesztettem, sőt nem csak megdicsérték, hanem ki is akarták vásárolni a fülemből. De nem adtam, mert kemény vagyok, mint a bakaszar (ezt most tanultam, nem szeretném elfelejteni,  ez az elmélyítési fázis, nézzétek el nekem).

Ezzel új fordulóponthoz érkeztünk, íme a lehetőségek tárháza, most, hogy valószínűleg rövidesen én leszek a családfenntartó, Béla gyárthat fülbevalókat, ne unatkozzon, amíg haza nem érek vacsorára.

Egyébként néha már félek, hogy úgy fogok járni, mint az egyszeri jogászlány, aki minden mondatát úgy kezdte, hogy Csabi azt mondta. A mondanivalója csúcspontját akkor érte el, mikor Csabi azt mondta, hogy fázni fog, úgyhogy fázott is.

Mondjuk nekem önálló gondolataim vannak, ráadásul lényegesen több, mint amire feltétlenül szükségem van. De hogy minden mondatom mögé, amiben azt állítom, hogy csináltam valamit oda kell képzelni Bélát aki ténylegesen kivitelezte, befejezte, vagy legalább a felét - természetesen a nehezebbik felét - megcsinálta, kezd rémisztő lenni.

De ennek is eljött az ideje. (Üdvözlök mindenkit alkoholista motymoty blogjában.)


Anyós és após dicsőítő részek természetesen itt is rendelkezésre állnak. A fantáziátokra vagy a guglira bízlak benneteket.

A csókolom és ölelem á bábámát, őt szeretem nem áz édesányámát, mit ne mondjak, nem teljesen autentikus Kalotaszegen. Kedvelem Agócs Gergőt, és értékelem az igyekezetét amit az egész cd-n érezni, meg azt is nagyon szeretem ahogyan beszél, de ez egy kicsit furcsa, annak ellenére, hogy a  legkedvesebb emlékeim közé tartozik, mikor Zoboralján a Szőttes Táncegylet tagjai elénekelték a bonchidai menyecskéket. (Bonchidái hegy álátt / Leány á legény álátt / Ázért feküdt álájá / Viszketett á pinájá)

Hallgassátok meg milyen szépen beszél!

A tékozló madár, a galád, hazatért, úgyhogy ma ismét nem az ébresztőórára keltünk, hanem az ütemes erkélyajtó ütögetésére, valahol a földimogyorót is fel kell darabolni. Kicsit zokon vette, hogy a vize be van fagyva, a bestia, de azért nagylelkűen köszöntött minket a szokásos három csippanásával, mikor konstatálta, hogy felkeltünk.

A költözés - megint egyszer - ismeretlen ideig elhalasztva.

A szombati földrengés egyik legnagyobb megrázkódtatása az volt, mikor kiderült, hogy az előző földrengés,  az első, életem eddigi egyetlen "rendes" földrengése, aminek akkor majdnem az epicentrumában voltam, 25 éve volt, rengeteg idő, ilyen történelmi távlatokra eddig nem emlékeztem, csak áhítattal hallgattam az öregek és sokat tapasztaltak elbeszélését. Most mégis emlékszem, sokkoló.

Talán ez volt éltetem első igazi sokk élménye, ha húgom születését nem számoljuk, bár szerintem ez a földrengéskor még nem volt aktuális, nem volt még egy éves sem akkor, én pedig nem tudom elképzelni, hogy anyámra féltékeny lettem volna, nagyszüleimmel akkor még nem érintkezett, később sem nagyon, igazi anyás gyerek volt. A családi legendáriumban mindenesetre nem maradtak fent ilyen történetek, viszont a nagyszüleimnél gondosan kivitelezett féltékenységi rohamaimból annál több, ami nem egy rossz arány, tekintve, hogy nem szeretett ott, maximum akkor maradt, ha én is ott voltam, amitől nem meglepő módon később valószínűleg még jobban elmehetett a kedve.

Aztán amikor a kisebbik húgom született, a nagyobbikon volt a sor, én foghattam a kórházból hazafelé a fejét, neki csak a lába jutott, az egyik arra érdemes Dáciánkban, ezt még a mai napig emlegeti, pedig tudta volna milyen ronda az a fej, bizonyára nem akarta volna tartani. Anyám a kórházban végig sírt ronda lánya láttán, azután még otthon hónapokig titokban. Sokat segíthetett a helyzetén, hogy a csecsemős nővérek egytől-egyig teljes meggyőződéssel állították, hogy sem a derékszögben elálló óriási füle, sem az egész homlokát betemető éktelen vörös folt nem fog elmúlni sosem. Abban azért szerintem mindannyian bíztak, hogy a haja talán kinő, de az akkori, amúgy sem túl megnyerő megjelenésén kopaszsága is sokat rontott.

Aztán öcsém születésével a kishúgomnak is meggyűlt a maga baja, ami az "Ez a család sokkal jobb volt, míg nem volt benne ez a gyerek!" mondattal került bele a nagy családi legendáriumba, viszont ezen a ponton nekem is meglett a kedvencem, így az egyensúly abból a szemszögből, ahonnan én látom, szerencsésen helyrebillent.

Kedves Lásd Mint Lent!

Köszönöm kedves leveledet. Kicsit aggódtam, hogy ilyen hülyeségekkel zaklatlak, mikor amúgy is annyi dolgod van.

A sztori tényleg nagyon vicces és nem is vagyok aggódós fajta, de amikor az embernek csiga kerül a szájába, akkor sok mindent átértékel hirtelen.

És ha már így alakult, akkor mindenképpen megérdemled a teljes történetet.

A csigás történet úgy kezdődött, hogy találtam watercresst, (ami magyarul hol vízi zsázsa, hol vizitorma néven szerepel) nagyon-nagyon szeretem (szerettem eddig) és meg voltam arról győződve, hogy Magyarországon ilyet nem lehet kapni, eddig csak Angliában ettem. Termeszteni is elég bonyolult, franciaerkélyi kultúrákba nehezen beilleszthető. Szóval igazi ritkaság.

Szombaton egyedül voltam otthon este - ami a történet szempontjából csupán azért fontos, mert nem szeretek egyedül enni, ilyenkor inkább odaülök a számítógép elé és bambulás közben adagolom a számba azt, amit előzőleg a kezem ügyébe készítettem. Ebben az esetben  ez a szegény watercress volt némi csilis bab társaságában, nagyon finom volt a kettő együtt, egészen a második falatig roppant elégedett voltam magammal és a világgal. A csiga a harmadik falatban lapult.

Egy jó fogorvosra lenne szükségem. Állatorvosom már van jeligével várom a neveket, tanácsokat.