édes - keserű

*Nem, nem kezdek ilyen hülye megszólítással levelet, de nem akartam még azzal is boldogítani, hogy engedélyt kérek a publikáláshoz. És azt sem szeretném, ha a több 10.000 olvasóm mind őket zaklatná miután földigilisztát fogyasztott, keressen szépen mindenki magának saját állatorvost. (A földigiliszta egyébként nem káros az egészségre, de jobb vele vigyázni. A kisebbik húgom egy nappal azután, hogy utoljára földigilisztát fogyasztott megszólalt, és azóta sem hallgatott el.)

Szöszke kérdezte még régen, hogy tetszett-e a gumicsizma a célszemélynek, jelentem tetszett, nagyon is, le sem vette a lábáról két napig, lehet azóta is rajta van, de én két nap után eljöttem. Akkor is a lábán volt, mikor bejelentették a nagy hírt a közelgő esküvőjükről. (Meg akkor is a lábán volt, mikor a maci szemes eset elhangzott, de ez egy másik történet.)

Az onlány tervezéseknek szerves és aktív résztvevője vagyok, bár azt hiszem érdemben csak ritkán sikerül hozzászólnom, mostanában leginkább az köt le, hogy hogyan lehetne függönyből fátylat varratni és kivel, valamint, hogy a székszoknya egy őrült vicces szó, szerintem én vagyok az egyetlen újszülött a környéken, akinek ez újdonság.

Szabásminták hevernek az asztalomon lefordításra várva, és bár azt megszoktam, hogy olyan témákról fordítok, amihez az ég világon semmi közöm sincs, azért azt be kell látni, hogy a kapcsolt áramtermelésű erőművek lelkivilága is érdekesebb, mint egy szabásminta. Külön öröm, hogy a rendelkezésre álló széleskörű szótárakban és dokumentumokban nem fellelhető eme terminológia. A fordítás iránya sem az igazi, idegen nyelven sokkal kisebb lelkiismeretfurdalással és nagyobb lendülettel tudok nekem tetsző és odaillőnek vélt szavakat alkotni, az anyanyelvemen egyenesen zavarba jövök az ilyen feladatoktól.

Most tudtam meg, hogy a pénteki virágkötő napra is meghívást nyertem, nem tudom mennyi virág lesz, ha négyen fogjuk egy egész napig kötni, persze az is lehet, hogy a vőlegény addigra feladja a harcot és világgá megy, akkor csak hárman maradunk eme feladatra.

A meghívásom kiterjed a vasárnapi romeltakarítás is, végre egy testhezálló feladat, evésben mindig kiváló eredményeket tudtam felmutatni.

A menyasszonyi ékszert is én vagyok hivatott elkészíteni, te jó ég, mibe keveredtem.

Vajon az emberek miért mennek a pofonnak elébe?

Eléggé magam mellé estem ma. Aki temetett már el rákos beteget sok év után, az tudja milyen, aki nem, annak kívánom, hogy ne tudja meg sosem. Bár tudnék segíteni annak, akinek most kell ezt átélnie.

Pálinka kell a népnek, most már ezt is tudom. Lehet, hogy blog helyett inkább pálinka fórumot kellene nyitnom, vagy virtuális kocsmát üzemeltetnem.

Arról pedig, hogy engem itt senki sem vesz komolyan, inkább nem ejtek szót.

"Három liter pálinka

Egy asszonynak micsoda

10 liter kell melléje

Mégsem szédül meg tőle"

De ha gyereket akarunk, akkor előtte meg kell inni azt a sok finom pálinkát.

Most, hogy kiderült,* hogy nincs agydaganatod, vehetnénk neked MBT cipőt.

 *nem derült ki, csak feltételezhető

"Képzeljétek az anyja rendet rakott a szobájában, kiválogatta a gyerekkori játékait, odakészítette a kályha mellé, aztán szólt neki, hogy nézze még meg. Ez a hülye meg kivágta a kedvenc macija szemét, és eltette emlékbe."

Megátkozott engem az édesanyám
Hogy ne legyen se országom, se hazám
Csipkebokor legyen az én szállásom
Ott se legyen soha megmaradásom

Ma van az a nap amikor nincs semmilyen nap, mondta a freeblog, miután a hét összes napját begépeltem a milyen nap van ma kérdés utáni rublikába. Lehet, hogy újabban van egy nyolcadik nap is, csak nekem elfelejtettek szólni?

Sikeresen túléltem az első munkanapot, sőt kifejezetten kellemesen telt, csak az a kínzó fejfájás ne lett volna. A főnökömet reggel virágos jókedvében találtam, teljesen el volt ragadtatva a karácsonyi ajándékától is, annyira, hogy gyorsan ő is megvette még pár embernek. Meg vagyok magammal elégedve, nem kis feladat egy 60 éves külföldinek ajándékot venni.
Megint bebizonyosodott, hogy felesleges volt az elmúlt három éjszaka hánykolódása, javíthatatlan vagyok. Pedig már a szerdai telefonbeszélgetésünk után sejthettem volna, hogy nem én voltam a gyenge láncszem, annak ellenére, hogy kedden még úgy tűnt.

Főnök: Hívott kukutyinból a világmindenség könyvelés, hogy kell nekik az izé.
Motymoty: Az izét már múlt héten elküldtem, mert addigra kellett nekik.
Főnök: Igen? Jó lenne, ha ilyenkor nekem is elküldené az emilt, amit a világmindenségnek könyvelésnek küld.
Motymoty: Milyen jó ötlet, legközelebb ezt fogom tenni. Hétfő éjjel még küldtem egy emilt, amiben ezt is leírtam.
Főnök: Ja, azt még nem olvastam el.

Mondjuk ami miatt aggódtam, és amit kedden keresett rajtam az még egyelőre nem került terítékre. Bár azt hiszem miután elolvasta az emilt már ő is tudja, hogy volt egyéb dolgom is.

A konklúzió pedig az, hogy nem csak én vagyok javíthatatlan, hanem a főnököm is.

Sorsuk még abban is megegyezett, hogy az egyikük kényszerből lett villanyszerelő csendőr, a másikuk kényszerből lett lelkész.

Nagyapáim egyébként egyforma véleménnyel voltak mindenről, ugyanúgy gondolkoztak, ugyan abban a korban éltek, csak az egyikük lelkész volt, a másikuk ateista.

Nem igaz egyébként, hogy elengedték a kezemet, válaszolnak, a húgom volt barátja ajándékozott nekem egy könyvet, amihez a nagyapám révén jutott, nem is tudja talán mennyit jelentett nekem ez a gesztus, senki nem vesz már nekem könyvet, főleg nem olyat, amiben benne vannak a válaszok.

Azt hiszem mindig meg lesz ez az út(mutatás), amin visszatalálok hozzájuk.

A feltétel nélküli szeretet. Csak az hiányzik már.

Nem tudom átérezni az évek változását, nem gondolom, hogy december 31-én éjfélkor megváltozik a világ, a kötelező ünneplés is taszít, mit minden ami kötelező.
Mindamellett riaszt az is, hogy kevesebb, mint egy hónap alatt 2 évet öregszem, ez nem kevés.

Mindenütt olvastam a vissza- és előretekintéseket, próbáltam én is belegondolni, nem nagyon ment, nem tudom az éveket a rossz dolgokért hibáztatni, szakaszokat látni a folytonos helyett. Az idő múlását inkább csak az évszakok változásában követem figyelemmel, mióta tudatosan ügyelek arra, hogy érzékeljem azt, ami itt a székesfővárosban nem mindig érzékelhető olyan könnyen.
Többszöri nekifutásra is csak a következő mondat jut eszembe, de ez is erőltetett, mert nem kapcsolom ezt sem az évhez, ez csak van, és lesz is mindig, függetlenül attól, hogy éppen mit írunk, mikor, miért, hova.

Most, hogy az utolsó nagyszülőm is itt hagyott, és nincs már aki sétálni visz, levelet ír, vagy sálat köt nekem, fel is nőhetnék végre, de helyette csalódott vagyok, nem találom a helyem, nincs ami pótolná az űrt, nincs aki feltétel nélkül szeretne, nincs aki válaszolni tudna a kérdéseimre.

Az előző bejegyzésről jutott eszembe, hogy olyan keveset meséltem mostanában a szememről és az agyamról, ezért elmondom, hogy csütörtökön megyek a prof. dr. Dr. dr. főorvos úrhoz, elvileg csak konzultálni, gyakorlatilag felszabadult egy hely, úgyhogy valószínűleg rögtön el is temet élve egy jó órácskára, amivel nem is lenne baj, ha a mozdulatlanságot nem nekem kellene a produkcióhoz szolgáltatnom.

Ennél egy kicsivel jobban aggaszt az, hogy nekem 4-5 generációra visszatekintve 40 vagy 90 év van megírva a nagykönyvben, ha nem számolunk azzal a lehetőséggel, hogy elüt a villamos. Bármennyire is meglepő, a három variáció közül a középsőt választanám, ellenben ha nem engem kérdeznek és az első már kiválasztatott, akkor arról a következő hét évben nem szeretnék tudomást szerezni, bőven elég lesz az utolsó hármat emelt fővel túlélni kibírni.

Ettől a jogomtól kíván engem a prof. dr. Dr. dr. főorvos úr megfosztani, én pedig rettegek, mert bár úgy gondolom, hogy a biztos rossz jobb, mint a bizonytalan, a halálom konkrét időpontjára nem vagyok kíváncsi.

Ettől függetlenül hálás vagyok a prof. dr. Dr. dr. főorvos úrnak, hogy levette a vállamról a döntés terhét, lesz kit szidni az elkövetkező 7 évben.

Tisztelt Olvasónk! Ha Önt nem érdeklik a híradások motymoty szeméről, kérem térjen vissza egy hónap hét múlva.

Vannak bejegyzések amiket az adott pillanatban jól esik leírni, de idővel inkább kitörölném, hogy ne rontsák itt a levegőt, mindig ezekhez érkeznek a leggyorsabban a megjegyzések, nem hagytok kibontakozni.

Szeretem egyébként ezt a homokozót, azt amivé általatok lett, hogy nem a falnak beszélek, nem kell magamban motyognom, és nagyra értékelem a kommenteket, amik sok esetben hasznomra válnak. Kedves, hogy vannak akik kezdetektől olvasnak, és vannak akik nem, de mégis elolvasták az egészet, a napokban lapoztam vissza az elejére, le a kalappal, hogy az mennyire vállalhatatlan rossz, értékelem a ragaszkodásotokat. Pontosan tudom, hogy az is hozzám tartozik, az is én vagyok, nem is ezzel van a gond, hanem a több kevesebb alapelvvel, mert ezáltal a blog lesz kevesebb. (Igen ezáltal a bejegyzés által is.) És azt is tudom, hogy az utóbbi időben megint elszaporodtak az olyan bejegyzések amik elég erősen hasonlítanak az elejére (and there is more to come).

És csak a félreértések elkerülése végett, ez nem a motymoty hisztizik szekció, ez egy komoly dilemma, kéremszépen, éppen a homokozzunk stílusosan mozgalmat kívánom megteremteni.

A vakság volt gyerekkorom rémálma, a legrosszabb, ami történhet, a legrosszabb, amit kis agyam el tudott képzelni, a bénaságot, egyéb testi bajt nem tekintettem rossznak, talán még kívánatosnak is, hiszen akkor nem lehet mást csinálni, nem is kell mást csinálni, csak egész nap feküdni és olvasni. Csak a szemem világa, meg a kezeim, amivel lapozni tudok legyenek meg. A többi nem számít.

Mióta nagyapám hetvensok évesen teljesen megvakult, majd nyolcvanpár évesen megint el kezdett látni, azóta nem félek a vakságtól.

Kicsit ízlelgettem még amiket a szemorvos mondott, tegnap még ott tartottam, hogy nem szeretnék kontaktlencsével szórakozni, nem volt olyan jó, a műtétben sem bízom igazán, de az csak most kezd bennem tudatosulni, hogy azok a variácók amik elhangzottak, és a látáskorigálást lehetővé teszik azok a kontaklencse vagy műtét ÉS szemüveg. Most azon gondolkozom, hogy vajon a teljes vakságon kívül lehet-e ennél rosszabb hírrel eljönni szemorvostól? Elmentem bankot rabolni lottót venni, sziasztok.

Szemésznél voltam ma reggel, megtudtam, hogy az ember szeme 27-28 éves koráig nő, hát nekem csak az egyik nőtt, a másik maradta akkora, amekkora, de lényegesen kisebb, mit az egyik. Szerencse, hogy sikerült Bélát meghódítanom amíg fiatal voltam, szép, kívánatos és egyforma szemű. Kicsit nagyobb tehetséggel megáldva már az esküvői képeken is túl lehetnék, és akkor már csak az lenne a problémám, hogy nem látok túl jól, és ez a nem látásom az energiám és agykapacitásom jelentős részét elveszi, az agyam kompenzálni próbál, így gondolkodásra már nem futja.

A doktornő szerint agyi elváltozásom nincs, ez örömteli. Azért valószínűleg MR-re is el kell mennem, bár a doktornő reménykedik, hogy a másik orvosnak aki a végszót kimondja elég lesz a múltkori, én is reménykedem, de lehet jobb esélyekkel indulnék, ha nem az lenne ráírva a 2007-es leletemre, hogy évenkénti kontroll ajánlott.

Az MR egyébként egy inverz-pokol, hideg, bénult mozdulatlansággal.

Munkahelyemen nem úgy alakultak mostanában a dolgok ahogy az elvárható lenne, keveset és rosszul dolgoztam, ez nyomaszt. A főnököm múlt héten nem volt, én meg mától elvonultam betegszabadságra, ahelyett, hogy odaálltam volna elé, és túl lennék ezen az egészen, most még egy hétig aggódom itthon betegen. Olvasni szerettem volna, kikapcsolódni, írni ide, de nincs kedvem semmihez sem.

A baszcsi az a szó, amiért gondolkodás nélkül embert tudnék ölni.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy margarint együnk.

- Mikor szobatársak lettünk hetekig nem csinált semmit, csak feküdt az ágyon és olvasott. Olvasott mikor felkeltem, olvasott mikor hazaértem az egyetemről, olvasott mikor lefeküdtem. Nem ment egyetemre, sehova. Nagyon durva volt, én még ilyet nem láttam. De a legdurvább az volt, mikor egy csütörtök este kimászott az ágyból és közölte, hogy akkor most lemegy Ráday klubba. Ezen nagyon meglepődtem.

- De jó is volt! Aztán felvettem a másik két szakot is.

- Hát igen. Látod ezért nem lettél bölcs.

Mondd kedves internet, kinek fáj ez, és miért?